Ha létezik még a műfaj, félnapos kirándulás, és apuka vasárnap délelőtt nem tüntetni rántja össze a családot, kevés ideálisabb célállomás létezik, mint Zsámbék, legalábbis a fővárosiaknak.
A hétvégén ismét megtekinthettük az 1848-as szabadságharc híres ütközetét. A Velencei-tó északi partján található csatateret huszárok lepték el, zengett, dörgött az ágyú, csattogott a kard, és természetesen a lelkesedés sem maradt el.
A bonmot-ba ágyazott népszerű féligazság szerint az első világháború a vegyészeké, a második a fizikusoké volt, a harmadikat meg a matematikusok vívják egymással. Ez persze így nem igaz: a matekosok már a másodikban sem voltak mellékszereplők.
Tulajdonképpen jó az ötlet, kedves a szívnek a vízió: nézelődő, lapozgató, iddogálva beszélgető látogatók zsonganak egy hatalmas, lazán osztott térben, amelyre nem tolakodóan, hanem a kíváncsiságot birizgálva ülepszik rá az átélendő komor idők hangulata.
Sokszor hallhattunk az utóbbi évtizedben az El Ninóról, ám a legtöbb médiafogyasztó még mindig keveset tud e jelenségről. A híradások alapján úgy hiheti, megint valami sosem tapasztalt, újszerű anomáliáról van szó. Pedig nem.
Két hete, amikor valaki megint felmászott a Szabadság hídra, látni lehetett, ahogy a férfi a híd északi és déli felét összekötő elemen ülve két kézzel kapaszkodik, megnyúlt nyakkal bámul lefelé. Néhány méterrel alatta tűzoltó térdepelt a tenyérnyi kiszögellésen. Már negyedórája beszélgettek. Vajon miről?