Lámpamúzeum - Zsámbék: A kék óriások istállója

  • - kerekes -
  • 2006. november 2.

Tudomány

Ha létezik még a műfaj, félnapos kirándulás, és apuka vasárnap délelőtt nem tüntetni rántja össze a családot, kevés ideálisabb célállomás létezik, mint Zsámbék, legalábbis a fővárosiaknak.

Ha létezik még a műfaj, félnapos kirándulás, és apuka vasárnap délelőtt nem tüntetni rántja össze a családot, kevés ideálisabb célállomás létezik, mint Zsámbék, legalábbis a fővárosiaknak. Még kocsi sem kell hozzá - feltétlenül. Szélesek az utcák, sok a zöld, máig megőrződött valami mindenkinek érthető, ismerős falusiasság, ott a híres templom, a tizennyolcadik századi barokk kastély, s a kocsmákra sem hallottam még panaszkodni. Ám az efféle kis hétvégi kiruccanások a kötelezően kipipálandó nagyobb nevezetességek közti vattától válhatnak igazán emlékezetessé. Minden az olyan húszperces, intim betétek hangulatán múlik, mint ez a Lámpamúzeum.

Egy tornácos parasztház a tizenkilencedik századból, most a speciális iparművészeti ismeretterjesztés helyőrsége, ahogy Budapestről (Páty felől) közúton érkezünk, balra. Belépve lámpaerdő, mi más. De állítsanak ki bármit, az ilyes igényű objektumok nagy meglepetéssel nem szoktak szolgálni. Három helyiség: előszoba pénztársarokkal, innen nyílnak a "termek" (két volt lakószoba). Le sem léptük, már odakintről fogalmat lehet alkotni a négyzetméterszámról (az utcafront felől haladva: 7 x 4 + 2 x 4 + 4 x 4 - persze ez csak felületes becslés, de a parasztházakba viszonylag ritkán terveztek báltermet). Végig a falakon polcok, vitrinek, a sarkok némelyikében asztal, az utcai szoba közepén is tárlók, talán kettő. Nem kell ide teremőr, a pénztárból szemmel tartható minden kuncsaft.

Az ily módon kijelölt, szűknek ható játéktéren, mondhatni szorítóban azonban távolról sem kicsiben megy a játék. A magánerő küzd a közzel, bár a közvetlen cél nem le-, hanem meggyőzni azt. Amikor sikerül, az a cigarettaszünet a pokolban; Dávid megvezeti Góliátot; egy épp kihaló vagy radikálisan átalakuló tartalmú fogalom, a "hobbi" dicsősége. Magángyűjtemény tárgyai közt forgolódunk.

Borus Ferenc valamikor a hatvanas években letette a fegyvert, tiszt létére elhagyta a katonai pályát, s elmasírozott az élelmiszer-kereskedelem felé. A terület nyilván egész embert kívánt, Borus a szabadidős tevékenységek közül is odaillőt választott, palackozott borok gyűjtésére adta magát. Már akkor élhetett benne valami vágya a megmutatkozásnak, mert hirtelen - gyűjteménye saját pincéjében esedékes kiállításához - lámpákra lett szüksége. S mint az tán az eddigiekből is kitetszik, nevezett aligha lehet az a fajta, aki megáll félúton. Mindjárt lett is annyi gyertyatartó, mécses, lámpa (a múzeum irodalmi anyaga szerint "volt olyan nap, amikor 20-25 db-ot is vásárolt"), hogy szűk lett a pince, a lakás, 1970-ben már a helyi művelődési ház bizosított egy szobát a gyűjteménynek. De a fényt nem lehet feltartóztatni. A zsámbéki esetnek híre szaladt a világban, s mintha maguktól, a saját lábukon jöttek volna a lámpák. A technikai fejlődés korában elárvult, kopott, koszos, rozsdás petróleumlámpák adták tovább egymásnak a hírt: "Te, odanézz, barátom, van ezen a Földön egy hely, ahol az északi szélesség 47. és a keleti hosszúság 18. foka találkozik, ahol révbe érünk mind, ahol az örök világosság fényeskedik, ahol a magunkfajtának jobb dolga van, mint fénykorában!" És csak jöttek a lámpák; vakon idetaláltak. Akkora volt a fáklyásmenet, hogy közbe kellett lépnie a községi tanácsnak. Zsámbék Nagyközség Közös Tanácsa vett egy házat 1979-ben (1980-ban, erről némileg ellentmondóan szól a múzeumi tananyag), azt, ahol most is vagyunk, itt nyílt meg a Lámpamúzeum. A lámpások és Borus menetelése ezután is folytatódott, kitüntetéseken, klubtagságokon át máig, s bizonnyal még sokáig fog is.

De a valódi tét szempontjából a karrier másodlagos. Állunk a szobában, az ablakon beszűrődik a szombat délutáni napsugár s nézzük a vaksi lámpákat, hogy is világítanának? Rokokó mintás majolika, kézzel festett opál, empír gyertyatartó árul egy gyékényen a vasúti végzárlámpával, bányászlámpával. Mintha várnának valamire, mint akiknek pihenjt vezényeltek, egy egész ezred (1000 tárgy van kiállítva, raktáron még 300 és 200 "restaurálás alatt"). Zsolnay, meisseni, znaimi, bécsi porcelánok a tisztaszobában; vonatokon, hajókon, katonáéknál használt lámpák a bejáratnál, s hátul a vidéki rokonok, a konyha, az istálló gyenge fároszai... Nem rajtuk múlik, hogy lesz-e belőlünk, ha csak fél órára is, Aladdin. Erre ugyan csekély az esély, de nekem úgy tűnik, a lámpák nem nagyon izgatják magukat. Csak arra várnak, hogy elhúzzon az utolsó bámészkodó és leszálljon az éj. Mert akkor varázsütésre kigyúl az összes, és akkor égig ér a fény, áll a bál!

Neked ajánljuk