Tulajdonképpen jó az ötlet, kedves a szívnek a vízió: nézelődő, lapozgató, iddogálva beszélgető látogatók zsonganak egy hatalmas, lazán osztott térben, amelyre nem tolakodóan, hanem a kíváncsiságot birizgálva ülepszik rá az átélendő komor idők hangulata. Benyomások, mélázás, elborzadás - kinek mi kell. Képek és hangok, színek és szagok. Életérzés-kiállítás.
A valóság, hát igen, a valósággal van a baj mindig. Nem is a helyszín, mert a Petőfi Csarnok utolérhetetlen szomorúsága, az, hogy még annál is lepusztultabbként préselődik a kedélyünkbe, mint amilyen, végül is tökéletes környezet az ötvenes évek felidézéséhez. A vigasztalan tér, a sápatag fénydepresszió. Hogy mi az, amit láthattunk, abból sem az ötletek hiányoztak, mint inkább a gazdagság, a sokféleség. De legfőképpen a látogatók hiányoztak: csend és hűvös üresség, sok kockás terítő és üres székek. Az életérzésjelleg nem követel filológiai alaposságot, elég, ha kellően sokfélék az utalások a korra: fényképek és plakátok, Ludas Matyi-címlapok (Sztahánovista az üzemi bálban. - Jön keringőzni, Ilonka? - Jövök, de nehogy ezernégyszáz fordulatot csináljon velem is, mint a gépével, mert kissé szédülős vagyok). Azok a rettenetesre cizellált ünnepi jelszavak (annak idején címoldalon hozta őket a Népszabadság), mint "Erősödjön és viruljon békénk és függetlenségünk legfőbb záloga, a magyar és a szovjet nép örök barátsága és megbonthatatlan testvéri szövetsége!". Rákosi, Sztálin, Kádár integet egy tribünről, voltaképpen vicces, anakronisztikus együttlétben. Meghívó Rákosi elvtársnak a Rákosi elvtárs 60. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségre. Diafilmek a begyűjtési verseny népszerűsítésére, az imperialista ármány bemutatására, szoba- és konyhabelső, jelvények, oklevelek, karszalagok. Régi slágerek élő előadásban, mozgalmi és tömegdalok a rádióból, megszakítva lövések hangjaival és az Egmont-nyitánnyal - így érkeztünk el pár percre 1956-hoz. Mármint akik értik, hogy miért váltott és mire a hangháttér.
Interakciós lehetőségként ott volna a lengőteke, a vonal a snúrozáshoz, ihletően a padlóba nyomott húszfilléresekkel, a snóbli játékszabálya - de hát nem akaródzik interakciózni. Nincs kinek kivel.
És ha volnának is, merre fokuszálhatnák életérzésüket? Vagyis: miről is szólt ez az egyhetes, kísérőprogramos kiállítás? A címben ígért '56-ról, a forradalomról biztosan nem. De hát azokról a napokról inkább csak a harcok, a pusztulás képeit lehet felmutatni, legfeljebb kiáltványokat és felhívásokat. A lefojtott, tehetetlen harag kirobbanásának a zűrzavara, a hevületnek, az akarásnak, az eszményeknek a csillogása változatlanul belegyűrve az értelmezések és a köréjük eszkábált politikai sandaságok fonadékába. Ez aztán taszító annak, aki könnyen taszul. Pedig épp az '56-os életérzés megragadása volna fontos, azé, ahogy egyszerre zúdult bele az egyformaságba, a félelembe, a tompultságba a szabadság és a teljes rendezetlenség. Elszomorító azt gondolni, hogy elsuhanó egyszeriségük megjeleníthetetlenné, megfoghatatlanná teszi azokat a napokat.
A Vajdahunyad-várban a trópusi élőlényeket bemutató, láthatóan népszerű kiállításon kell keresztülnyomakodnia annak, aki a tapírok, tukánok és más különös lények mentén el akar jutni a néptelen emeleti sarokszobába, ahol a forradalom vidéki eseményeiről tájékozódhatunk. A vendégkönyvben a trópusi anyagra vonatkozó bejegyzések ("Unokáim nagy csalódására nagyon kevés állatok voltak."), gyerekaláírások, firkák.
A világos teremben felkasírozott újságok, röplapok, itt is túlteng a Ludas Matyi (A gyapot énekel: Kicsi vagyok én, / Majd megnövök én, / Ha a szovjet agrár-módszert / Eltanulom én! - és tényleg ott áll egy mosolygó gyapottő a kiküldött elvtárs külsejű tányérsapkások szerető tekintetében fürdőzve). Megint csak az ötvenes évek hangulatában feredőzhetünk, beadási versenytábla, sertésvágási engedély, szállítási bárca, liszt- és cukorjegy. Rákosi-címeres hordócskák. Kézikönyv: a nagydíjas Cukor tehén gondozójának munkamódszere. Traktormodellek - jobb híján Hofherr gépek is a harmincas évekből, de hát használták azokat is a gépállomások. "Ezek a széles kolhozmezők mind a népé - magyarázza Sajnovics Mária, a Baranya megyei Olasz község 22 éves tanácselnöke küldött-társainak" a harmadik parasztküldöttség látogatásán a Szovjetunióban. Mi lett vajon vele?
Ami mégis megemeli a kiállítást, az a legkevésbé látványos elem. A kísérőszöveg. A tények. Ahogy volt. A vidék '56-os eseményei kerülnek szóba itt, tüntetések Tornyiszentmiklóson, Komádiban, ávóssortüzek és áldozataik, a forradalom első, debreceni mártírjai - falusi felvonulók. Mindezek mögött pedig az erőszakos téeszesítés, az 1955-ig elítélt négyszázezer paraszt, aki ellenállt a kíméletlen szipolyozásnak. Mindaz, amiről - ha ünnepelni akarunk egyáltalán - tájékozódnunk, töprengenünk kellene. Itt szerényen bár, de még módunk is van rá, dzsungelnyire a valóságtól, a kinti világtól.
56.hu hétköznap - Petőfi Csarnok, szeptember 17-ig
1956 és a magyar agrártársadalom - Magyar Mezőgazdasági Múzeum, október 11-ig
