A földi élet kezdetei óta milliószámra jöttek létre fajok - és százezerszámra tűntek el a földi létből. Legalábbis ilyen nagyságrendben tudunk felsorolni és megnevezni olyan állat- és növénytípusokat, melyek egykoron éltek, ám mára kihaltak. Ráadásul sejtelmünk sem lehet arról, mennyien távoztak közülük anélkül, hogy bármiféle nyomot hagytak volna maguk után. A kihalás lehet egyedi esemény, egyszeri, sajnálatos baleset, de összekapcsolódhat más fajok, sőt egész rendszertani csoportok végleges eltűnésével vagy megtizedelődésével. A tudomány immár számos kihalási eseményt tart számon - melyeknek még a pontos okát sem ismerjük (lásd alább), csupán abban lehetünk biztosak, hogy egyikük sem volt éppen díszmenet. S az sem ritka, hogy a tápláléklánc egy-egy tagjának kiesése után össze is omlik az egész hierarchia: a gazdaállattal sírba szállnak kedvenc parazitái, a kisebb növényevők halálát pedig az ínyenc húsevők is megsiratják, majd szépen éhen pusztulnak. Persze az is előfordulhat, hogy egy-egy faj kihal egy-egy korábbi élőhelyéről - máshol azonban fennmarad, s így van lehetőség arra, hogy újra megjelenjen egy korábbi élőhelyén. (A mesterséges telepítésnek és a spontán migrációnak köszönhetően ismét van saját farkasunk, aranysakálunk, hiúzunk, hódunk - tényleg, már csak a medve meg az oroszlán hiányzik.)
Elvis él
Ahhoz, hogy kihalásról beszélhessünk, pontosan definiálnunk kell a faj fogalmát (önmagát újratermelő, elkülönült populáció, mely sajátos genetikai állománnyal és saját ökológiai fülkével rendelkezik), meg kell tudnunk különböztetni egy adott fajt annak felmenőitől, leszármazottaitól és oldalági rokonaitól. A populációbiológiában ugyanis gyakori esemény, hogy adott faj helyét éppen annak valamely leszármazottja veszi át - miközben az eredeti faj fogja magát és jól kihal. Néha azt sem egyszerű eldönteni, hogy tényleg kihalt-e egy állat vagy növény - számos példa akad egy eltűntnek hitt faj, illetve egy nagyobb rendszertani csoport újbóli felbukkanására (ezeket hívja némely tudós Lázár-fajtáknak), s az sem ritka esemény, amikor egy már kihaltnak tudott faj újbóli felbukkanásáról terjednek (utólag alaptalannak bizonyuló) hírek. Némely popkultúrán edződött biológus ezeket hívja némi iróniával Elvis-fajoknak, illetve -típusoknak.
Számtalan oka lehet egy-egy faj kihalásának - s nem is kell mindig holmi katasztrofális külső tényezőre gondolnunk. Mindenekelőtt számításba kell vennünk, hogy bizonyos kedvezőtlen genetikai változások - különösen kis fajpopuláció esetén - végzetesek lehetnek az egész állomány számára. Szintén ebből a szempontból fontos, hogy az állomány ne apadjon le egy bizonyos kritikus szint (szűk keresztmetszet) alá, ahol már nincs lehetőség a faj biztonságos reprodukciójára - megfelelő párkombinációs lehetőségek híján beltenyészet jön létre, amelyben nincs mód bizonyos genetikai hibák kijavítására, mi több, ezek egyre gyakoribbá válnak. Akad persze megfelelő ellenpélda is. Az amerikai bölény a túlvadászás következtében csaknem kihalt, a Kolumbusz előtti időkben még hatvanmilliós bölénypopuláció létszáma a múlt századfordulóra ezer alá (!) csökkent, ám a faj ezt a csapást is kiheverte, és az ezredfordulóra a bölények száma meghaladta a 350 ezret.
Szintúgy kritikus lehet egy faj számára, ha hirtelen összeszűkül az élőhelye - erre nyújt sajnálatos antropogén példát a trópusi esőerdők irtásos-égetéses (slash and burn) típusú felélése. Szintúgy végzetes lehet, ha új versenytárs jelentkezik, vagy váratlanul új csúcsragadozó jelenik meg életterében. Számos példáját ismerjük annak, amikor új faj jelenik meg egy addig számára elzárt területen, s ott kíméletlenül érvényesíti a maga versenyelőnyét - erre az elmúlt évszázadokban jórészt a mi, sokszor akaratlan, közreműködésünkkel került sor. Így jutott például Ausztráliába megannyi, ott korábban ismeretlen, nagy étvágyú ragadozó, mint a rókák vagy az elvadult macskák, melyek pusztításai jelentősen hozzájárultak az őshonos ausztrál fauna megtizedelődéséhez - illetve az őshonos erszényes ragadozók (pl. erszényes farkas) eltűnéséhez. Napjainkban az egyik legtöbbet idézett példa egy mérges siklófaj, a barna fakígyó behurcolása Guam szigetére. Az eredetileg Ausztráliában, Új-Guineában és Melanézia bizonyos részein honos kígyó a II. világháború után katonai szállítóhajók fedélzetén, potyautasként került a támaszpontként szolgáló szigetre, s mivel ott kedvező körülmények kínálkoztak számára (védtelen prédaállatok, az ellenségek hiánya), hihetetlen mértékben elszaporodott. A korábban kígyómentes sziget mára a világ legsűrűbb kígyópopulációjának ad otthont (minden négyzetkilométerre kétezer mérges kígyó jut!), a csúszómászók pedig fokozatosan felzabálták a sziget őshonos madár- és gerincesfaunáját (bónuszként a háziállatokat sem kímélték, s mérgük a kisgyermekekre is veszélyes lehet). Mivel a csúszómászók ugyanúgy eljuthatnak bármely csendes-óceáni szigetre, mindenütt különleges elővigyázatosságra van szükség. A hawaii hatóságok például már régóta paráznak, nehogy náluk is elszaporodjanak a mérges hüllők, ami nem csupán a helyi őshonos faunára, de a turizmusra is végzetes lenne. És azt se felejtsük el, hogy számos species számára éppen az ember lett ama vérszomjas (ráadásul állig felfegyverzett) csúcsragadozó, amely váratlanul tör a védekezésre képtelen populációra, s végül a vesztét okozza.
Esemény után
A paleobiológia már régóta tudósít a régmúlt időkben lezajlott drámai eseményekről, amelyek során sokszor drasztikusan lecsökkent a Földön élő fajok száma. Az őslénytan művelői eddig hat jelentősebb kihalási periódusról tudnak - s hetedikként hozzáteszik a jelenben is zajló ún. holocén fajpusztulást. Valamennyi közül talán a legdrámaibb úgy 251 millió évvel ezelőtt zajlott. Ekkor a tengerben élő fajták 96, a szárazföldiek 70 százaléka halt ki, ami paradox módon hozzásegítette az ősi szauruszokat, hogy átvegyék a hatalmat a Földön. Tudnunk kell, hogy eddig egyetlen jelentős kihalási esemény pontos okát sem ismerjük (legfeljebb a mostani tömeges fajpusztulás felelősét bírjuk magunkban felfedezni), vannak ellenben versengő hipotézisek, némelyikük már ismerősen cseng a nagyközönség számára. Földdel ütköző üstökösös-kisbolygós-meteoros filmet mindenki látott már: nincs is annál felemelőbb speciális effekt, mint amikor a becsapódás (a deep impact) keltette megacunami lesöpri a térképről a bűnös várost. Való igaz, kisbolygó, üstökös vagy egyéb vaskosabb égi objektum már számtalanszor ütközhetett Földünkkel, s ezeknek biztosan drámai következményei lehettek - csak éppen azt nem tudjuk, pontosan melyik tömeges kihalást köszönhetjük éppen egy gigantikus puffanásnak-csobbanásnak. Merthogy akadnak szép számmal olyanok is, akik a vulkanikus aktivitás alkalmankénti (mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlen mértékű) felerősödését teszik felelőssé az életfeltételek időszakos ellehetetlenüléséért. S mi tagadás, ahogy minden kipusztulási hullámhoz találnak becsapódási krátereket, ugyanúgy köthető hozzájuk egy-egy óriási területre ki-terjedő szupervulkáni tevékenység, amilyenek (amúgy megdöbbentően gyorsan) létrehozták például a szibériai bazaltmezőket vagy a Dekkán-fennsíkot. És akkor még nem beszéltünk arról a magyarázatról, amely szerint az óceánok időről időre elveszíthetik oldott oxigéntartalmukat, s ha ennek helyére ráadásul kén-hidrogén kerül, akkor az a vízben, majd a légkörbe kiszabadulva a Földön is iszonyú pusztítást végezhet. Idővel drámaiak lehetnek a Földön folyvást zajló tektonikus változások következményei is - pusztán azzal, hogy földhidak keletkeznek és szűnnek meg, növekszik vagy csökken a sekély beltengerek, tengeröblök mérete. Ja, és számoljunk csak időről időre egy-egy derekas méretű szupernóva-robbanással vagy gammakitöréssel itt a szomszédságunkban (úgy hatezer fényéven belül) - az ilyen kozmikus vakuvillanások minden élőlényt kiirthatnak egy lakott bolygón, le egészen a tengerfenékig (vagy csak éppen ott nem). S ki ne hagyjuk a klímaváltozást, mint kihalási okot - fogjuk bár ezt a Föld pályaalakjában bekövetkező periodikus változásokra, a fent már méltatott szupervulkanizmusra, ne adj' isten, saját magunkra. Mint sejthető, a fenti hipotézisek korántsem mindig függetlenek egymástól, ráadásul úgy százmillió évenként jó eséllyel csőstől is jöhet a baj, s több tényező együttállása már elég egy jókora taroláshoz. Ilyenre legutóbb jó 65 millió évvel ezelőtt került sor, amikor a dínók túlnyómó része viszonylag rövid idő alatt - már ha egymillió évet annak lehet nevezni - eltűnt a föld színéről. Némileg meglepő, de akadnak olyanok is, akik ezt az eseményt is csak pszeudokihalásnak nevezik, elvégre a dínók helyére leszármazottaik léptek - a madarak, a nem dínószerű hüllők meg a korai emlősök.
Ember tervez
Alapvetően antropocentrikus világképünkben kulcsszerepet játszik saját fajtánk megjelenése - nyilvánvalóan a földi élővilág képét is alapvetően változtatta meg, amint az ember, legalábbis látszólag, átvette a hatalmat a Földön. Az uralomért, dominanciáért folytatott küzdelem egyben belharc is volt, az evolúciós zsákutcának bizonyult egykori emberelődök (az australopithecustól a Neander-völgyiig) pusztulását igen sokan erősebb, intelligensebb, agresszívebb, technikásabb vagy egyszerűen szerencsésebb rokonaik, közvetlenebb eleink rovására írják. Bizonytalan, hogy mennyiben járultunk hozzá a legutóbbi intenzív (az ún. Würm) eljegesedés végén bekövetkezett (késő pleisztocén) decens kihalási hullámhoz - ha volt is részünk mondjuk a mamut, a kardfogú tigris vagy a barlangi medve eltűnésében, az még mindig nem mérhető későbbi, sokkal explicitebb pusztításainkhoz. Az ember sokféleképpen gyilkolhatja az élővilágot - akár közvetve (a már fentebb említett behurcolásos módszerrel), de közvetlenül, direkt módon is. Minderre az egyik legjobb példát az európai oroszlán (Panthera leo europensis) módszeres kiirtása nyújtja. Az oroszlán egyik alfajának tekinthető ragadozó nagymacska egykoron (néhány ezer éve) még sűrűn lakta Európa déli részét - számos híradás tanúsítja, hogy a görög-perzsa háborúk idején a hazafias szellemű balkáni oroszlánok valósággal megtizedelték Xerxész teherhordó tevéit. Ám fajtánk sem maradt az oroszlánok adósa, lévén az állatok királya, előszeretettel vadásztak rá uralkodók és egyéb főrendek, elejtése különleges rangot kölcsönzött a vadásznak. S ha a presztízsszempontú öldöklés nem lett volna elég, jött a magasrendű római civilizáció, s az oroszlánok a korban oly népszerű állatheccek főszerepében találták magukat. Az arénában a szintúgy kihalt (kiirtott) kaszpi tigrisekkel, medvékkel, bölényekkel és gladiátorokkal kellett megmérkőzniük, ráadásul nekik jutottak a keresztények is. Az ismétlődő véres kettősrangadók eredménye-képpen előbb Nyugat-, majd Kr. u. 100-ra Kelet-Európából is eltűnt a nemes nagyvad - olyannyira, hogy a rómaiak ezután intenzív oroszlánbehozatalra kényszerültek a Közel-Keletről, illetve Észak-Afrikából, ahol az európaival gyakorlatilag azonos ázsiai és berber oroszlánok éltek, ami természetesen katasztrofálisan megritkította az ottani állományt is. Végül csak néhány szigeten maradt belőlük hírmondó: az utolsó kaukázusi oroszlánt például a magyar honfoglalás idején ejtették el (alkalmasint korábban eleink is vadászhattak rá). Meglepő, de még maradt egy ázsiai oroszlánpopuláció: Nyugat-Indiában, Gudzsarátban, egy védett rezervátumban most is él úgy 350 példány.
A fent tárgyalt nagy kihalási események általában több millió év alatt zajlottak le, ehhez képest a mostani, holocén fajpusztulás csupán pár ezer éve kezdődött - pontosan az eltelt idő rövidsége miatt tekinthető igen combosnak az eredmény. Ráadásul a folyamat gyorsulni is látszik. Míg a XVIII. században még csak 11 faj végleges eltűnéséről tudunk, a XIX.-ben ugyanez a szám már 27, míg a múlt század első nyolcvan évében 67 fajra vethettünk keresztet. (Az 1980-as határpont nem véletlen. El kell telnie néhány évtizednek, mire végleg kijelenthetjük, hogy ennek vagy annak a fajnak a sorsa végleg beteljesedett.) Vannak, akik igen rövid távon is a sokszínűség radikális csökkenésével számolnak. Egyes jóslatok szerint 2100-ra a most ismert fajok fele is eltűnhet, ami még a fenti tendenciát figyelembe véve is kissé merésznek tűnik.
Mindenesetre előttünk az intő példák sokasága, állatok, amelyek áldásos működésünk nyomán eltűntek. A mauritiusi dodógalambot 1685-re verték agyon a francia telepesek, illetve tépték szét házi kedvenceik. A túlvadászás lett a veszte a dél-afrikai zebraféle kvaggának (1878), a Labrador-récének (1875), a mezopotámiai dámvadnak (1955). Az egykoron Észak-Amerikában honos vándorgalamb és karolinai papagáj utolsó példányai 1914-re kerültek a puskacső elé. Van, amikor fajtánk, a fehér ember sem kellett mindehhez: az új-zélandi óriás moák meg sem várták az európai civilizáció eljövetelét, inkább a maorik karjaiba vetették magukat, ahogy a madagaszkári struccok is eltűntek még a gyarmatosítás kezdete előtt. Meg kell említenünk, hogy akad néhány jó példa is: a kipusztult kelet-európai vadlovat, a tarpánt és az őstulkot például sikerült újratenyészteni - természetesen háziasított rokonaikból (leszármazottaikból). Továbbra is kérdés marad viszont, hogy mikor lesz megint saját oroszlánunk (alighanem akkor, amikor atombombánk, azaz remélhetőleg soha).
