Riasztáskor még nem tudni semmit. Lehet, hogy egy bánatába belerokkant ember gyűjti a bátorságot, vagy egy félelemtől félőrült öngyilkosjelölt visszakozna. Vélt vagy valós sérelméhez kétségbeesetten nyilvánosságot kereső akar idecitálni valakit, de épp egy megszállottan elismerésre vágyó mászóbajnok, régi ismerős is várhatja aktuális tárgyalópartnerét. Családi, szerelmi, anyagi csalódásban felőrlődött férfiak, nagy ritkán nők; bizonyítványosztáskor pánikba esett, tavaszi nagy szerelmükben keservesen csalódott kamaszok, vagy akár egy kínai vendégmunkás - a nyomukban járó tűzoltóknak hol sötétben, üvöltő szélben, máskor fáradt nyári délutánon kell a hídra mászniuk. Sietnek, ahogy tudnak, bár azt mondják, jobb, ha az illető kap még egy kis időt. Ott fent, pláne sötétben, sok minden gyorsan átértékelődik. A Dunához közeledve a szirénát mindig lekapcsolják.
Szinte mindig a Szabadság hídon történik. A Turul szárnyai alá viszonylag könnyű felkapaszkodni, de csak annak, aki egy szál ruhában, tornacipőben indul. A tűzoltó védőruhában, a mentéshez szükséges biztonsági eszközöket cipelve kúszik felfelé. Ez csak a beugró, aki itt győzni akar, olvasnia kell a jelekből, látnia, mire készülhet, aki a vasba kapaszkodva épp őt nézi. Abban a ritmusban kell megszólalni és hallgatni, ahogy szükség van rá. A csapatból az megy fel, aki az első vagy a második vonalból már többször csinált ilyet, és az elődöktől megtanulta, hogy nincs recept, csak egy rakás félelem meg két ember, akinek szót kell értenie. "A szemébe nézve megmondom, mit akar. Látom, ha csak fel akarja hívni a figyelmet a problémájára, vagy beteg, károsodott, és nem is tudja, mit csinál. Hogy tiszta-e a tekintete és kapcsolatot keres, vagy elborult, és lehet, hogy már erőt gyűjt a befejezéshez." Jambrik Rudolf alezredes, a Fővárosi Tűzoltóság osztályvezetője húsz éve "hoz le" a hídról embereket. A szintén hibátlan mérleggel rendelkező Balázs József alezredes szerint az alaphelyzetre már lentről lehet következtetni. "Aki gyakorlott és nem akar ugrani, lazán áll, egy kézzel kapaszkodik, vár. Aki bajban van és ugrana, sokkal bizonytalanabb. A legtöbb embert a Duna sodrása, a felhők ellenkező irányú vonulása és a forgalom teljesen összezavarja. Görcsösen kapaszkodik, rálapul a hídra. Amikor pedig valaki a távolságot méregeti, állandóan lefelé nézeget, és egyik lábával centinként próbál előremenni, akkor ott nagyon gyorsan kell tenni valamit."
A legtöbben nem meghalni jönnek,
hanem elkeseredésükben el akarnak érni valamit. De kihűlhetnek, megszédülhetnek, megcsúszhatnak, ezért gyorsan meg kell találni a hozzájuk vezető utat. Nagy trükkök nincsenek. "Embernek kell lenni. Egyszerűen beszéltetni kell. Mondja el a problémáját, panaszolja el a baját. Ahogy ránézek az emberemre, a megfelelő felütés ösztönszerűen jön. Beszédes típus vagyok, nekem ez könnyen megy, de nyilván nincs két egyforma eset. Ha fiatal és vagány, más a tónus, mintha egy asszonyt érek utol. Velük egyébként gyorsabban megy" - mondja Balázs József. "A kamaszhoz nyilván egy kicsit apaszerűen szólok, megnyugtatom, hogy a rossz bizonyítvány miatt senki sem fogja bántani, a szülők boldogok lesznek, hogy egyáltalán lejön, vagy lesz még szerelmes, emiatt ne aggódjon. Ha egy idősebb ember kerülne elém, arról beszélnék, hogy most már ne adja fel, ha eddig kibírta. Minél gyorsabban minél közvetlenebb kapcsolatba kell kerülni" - egészíti ki Jambrik Rudolf. Sokan konkrét személy megjelenéséhez kötik, hogy bemásszanak a kosárba. Az ide kért barátot, barátnőt, családtagot mindig megpróbálják előkeríteni, ha ez sem sikerül, a mászót arra kérik, üzenjen - mindig van a helyszínen sajtó, amelyet postásként használhat. "Mindenkit és minden kérést komolyan veszek, de soha nem ígérek olyat, amit nem lehet betartani, mert ha a bizalomnak annyi, bármi megtörténhet. Én inkább az arcába mondom, ha lehetetlent kér. Közlöm, hogy >>ember, ez nonszensz, ilyet ne kérj, a főügyész, a főpolgármester, a belügyminiszter tuti nem fog neked idejönni<<. Viszont ekkor is alternatívát kell kínálni, nyilvánosságnak ott vannak a kamerák, fotósok, riporterek, de sokszor a videoszolgálatunk kamerája is megteszi" - mondja Balázs alezredes. Néha még a bizarrnak tűnő óhajok is teljesülnek. "Éjszaka egykor riasztottak a hídhoz, egy srác volt fent, látszott, hogy nem igazán ugrana. Mondom, aranyapám, mi a gond? Azt mondta, csak akkor jön le, ha idejön az egyik korábbi, külföldön élő pornócsillagunk. Oké, feleltem, de add meg a számát, nekem nincs meg - időt akartam nyerni. Tárcsázom a számot, amit diktált, gondoltam, felverünk egy szerencsétlen családot. Mikor felvette egy férfi, bemutatkoztam, és vázoltam a szitut. Erre ő átadta a kagylót a kisasszonynak. Én jobban meg voltam lepve, mint ők. Végül előadtam, ki vagyok, és hogy negyven méterrel a Duna felett állok, ahol a velem szemben kapaszkodó fiatalember beszélni szeretne vele. Átadtam, diskuráltak, a srác pedig utána szépen lejött."
A kiszámíthatatlan vagy fenyegető helyzetekben is a kapcsolatfelvétel sebessége és minősége a döntő, csak itt minden élesebb. A legnehezebb, ha valaki beteg, részeg vagy erős kábítószer hatása alatt áll. Mint például az a kiskatona, aki a Szabadság híd csúcsán a kezét nyújtó egyenruhást bányásznak nézve szentül hitte, hogy a föld alatt járnak. A beszorított állapotú embert a tűzoltó megpróbálja rávenni, hogy jöjjön ki a sarokból. "Öntse ki a szívét,
könnyebbüljön meg,
én közben, ha lehet, lopom a távolságot. Ha nem hajlandó beszélni, én veszem át a kezdeményezést, ilyenkor néhány panel is belefér: >>Nem te vagy az első, hidd el. Látod, fényes itt már a vas, annyian megfordultak, és mindegyiknek valahogy megoldódott az élete. << Ha kell, magamról is beszélek, lássa, nekem is van ezer bajom, ráébresztem, mennyi ember küszködik, de mindent túl lehet élni. Lényeg, hogy gyorsan megtörjön a jég" - vázolja a stratégiáját Balázs alezeredes, akinek általában tizenöt-harminc perc alatt sikerül lehoznia mindenkit, bár kuporgott már három órát is odafent. "Az illetőnek mindenképpen azt kell éreznie, hogy mellette állok - szögezi le Jambrik Rudolf. - Ha valaki azt mondja, hogy ott álljak meg, ahol vagyok, pedig még tíz méterre vagyunk egymástól, és üvölteni kéne, ami kimerítő, akkor szelíd szóval biztosítom, hogy én aztán nem fogom onnan erőszakkal lehozni vagy bántani, de közelebb kell mennem, mert ez most olyan helyzet, amikor nekünk tényleg beszélnünk kell. Előbb-utóbb közelebb enged, akkor pedig azon vagyok, hogy rávegyem, mondja el, mi a baja, és nézzük meg, hogy én miben tudok segíteni. Ha elkezdi, az már nagyon nagy dolog. A problémáról beszélgetve úgy kell csinálni, mintha egy pohár sör mellett ülnénk. El kell vonatkoztatni attól, hogy ő is meg én is élet-halál között vagyunk. A mentőpárnát addigra a földön beállítják, én meg arra is összpontosítok, hogy most már innét ne menjen el."
A verbális manőverezés nem jól betanult forgatókönyv, hanem
jórészt improvizáció,
a dialógus menetét nem szabályzat vagy az előtanulmányok irányítják. Az egyik tűzoltó eredetileg építészmérnök, a másik tanár, a harmadik meg mesterember, és bár a vezetői továbbképzésben szerepelnek pszichológiai ismeretek, hogy mi történik odafenn, ez lényegében a kapcsolatteremtő készségen, habituson, rutinon, de főleg a rögtönzési képességen múlik. Jambrik Rudolf szerint egy jó ötlettel csatát lehet nyerni. "Tíz éve egy férfi felmászott az Erzsébet híd legtetejére, ami óriási fizikai teljesítmény, oda a kosár is alig ért fel. Atletikus, erős fizikumú ember volt, aki ide-oda szaladgált a csúcson az egyik oldalról a másikra. Nagyon nagy szerencse kellett volna, hogy a kifeszített párnára essen. Üvöltött, hogy ne menjek a közelébe, mert menten leugrik. Széttépte magán a ruhát is, de nem tűnt őrültnek, csak valamin bekattant. Kezdetnek dicsértem. Milyen ügyes, hogy ide feljutott, mondtam, nekem biztos nem ment volna. Lassan kiderült, hogy kirúgták a munkahelyéről, a gyerekét kitették az óvodából, az aszszonynak meg elege lett, mert ő közben inni kezdett. Meghallgattam, és mondtam, hogy most meg kéne beszélnie az asszonnyal, azt mondta, rendben. Felhívtam a nőt, hogy jöjjön ide. Õ még messze járt, amikor megint komolyra fordult a helyzet. A férfi újra végigélte minden baját: letépte a ruháját, rohangált, marokkal tépte a saját szőrét. Én annyit tudtam kétségbeesetten elismételni, hogy aki ide fel tudott mászni, az nagyon ügyes, erős és bátor ember. Hozzátettem: jöjjön tűzoltónak, köztünk a helye, lesz munkája, pályára áll. Erre felnézett, elröhögte magát, és azt mondta: >>Lehet, hogy bolond vagyok, de hülye nem.<< Beszélgetés alakult ki, aztán egy órával később beszálllt a kosárba."
Néha egy téves diagnózis miatt kell improvizálni. Egy fiú szerelmi bánata miatt mászott fel a Szabadság hídra. A tűzoltó váltig dicsérte, hogy ilyen jóképű fiatalembert imádni fognak a lányok, beszélt neki a nőkről, meg az igazi boldogságról egy asszony mellett, ami még előtte van. A fiú egy ideig csüggedten hallgatta a monológot, aztán elárulta, hogy meleg. Nagy csönd lett, a tűzoltó nyelt egyet, majd lelkesülten így szólt: "De hát ez hihetetlen! Most jöttem rá, hogy az én kedvenc énekeseim: a George Michael, a Freddie Mercury meg az Elton John, azok mind melegek." A fiú az igyekezetet díjazva végül elmosolyodott, és nemsokára ráállt, hogy lejöjjön.
Aki felmászott, saját akaratából kell visszajönnie is, és ez húsz-harminc méter magasban nem pedagógiai, hanem biztonsági kérdés. Előfordult már, hogy valakit egy drámai pillanatban két-három erős kéz rántott a kosárba, és emlékezhetünk arra a díjnyertes sajtófotóra is, amely a Margit hídról magát ellökő férfi és az elrugaszkodás pillanatában őt visszarántó tűzoltó kettősét örökítette meg. Ez azonban a legvégső eszköz. A kosárban mindenki kienged, ami a tűzoltónak sikerélmény, a másiknak katarzis, lefelé sokan sírnak. "Együttérzés van, de nem borulunk egymás vállára. Ez nem mozi. Volt, hogy megszorították már a kezem, és abban minden benne volt, mert rövid időre nagyon közel lehet kerülni." A megmentett utólag nem szokta keresni azt, aki lehozta, de a tűzoltó is elfelejti a legtöbb arcot és történetet, ő sem firtatja, mi lett azzal, akivel fent volt. A tűzoltó büszke arra, ha nála nem ugrott le senki, de, mint mondják, soha nem lehet tudni, hogy ezt holnap is elmondhatják-e magukról.
Reménytelen behajtás
A fővárosi tűzoltók 2005-ben tizenhárom esetben vonultak ki a budapesti hidakhoz. Hatszor sikerült leimádkozni emberüket; öten lejöttek, mire a kocsi a helyszínre ért; egy ember az első szóra lejött; egy viszont leugrott. A még nem teljesen kész mentőpárnába fúródó ember túlélte az esést, de teljesen összeroncsolódott. Egy kivonulás két-háromszázezer forintba kerül, attól függően, hogy a felvonultatott eszközöket (a Dunán tűzoltóhajó is várakozik) mennyi ideig kell használni. Sokáig fel sem merült, hogy a költséget a "fogyasztóra" hárítsák, az utóbbi években azonban a nagy valószínűséggel nem öngyilkossági, hanem figyelemfelkeltő célból vagy virtusból felmászó emberektől a tűzoltóság utólag elkéri a rájuk fordított közpénzt. A költségek behajtása azonban reménytelen, és nem is nagyon forszírozzák - a levelezés célja inkább az, hogy a notórius hídra mászók kedvét szegje. Ezeknek az eseteknek nincs büntetőjogi konzekvenciájuk, általában rendőrségi adatfelvétel történik, de nem indul eljárás. Sőt, ha valaki a rendőrök miatt nem mer lejönni, akkor elküldik őket. A leérkező ember a helyszínről mentővel távozik, ha sérülés érte, szakellátásra, ha nem, pszichiátriai megfigyelésre vagy kezelésre viszik, bár előfordult, hogy valaki ezért beperelte a tűzoltóságot.
