Meghal a magánnyomozó (idős volt már), gyászol a magánnyomozó szintén magánnyomozó fia. Hogy a gyásztól-e vagy már így született, ki tudja, mindenesetre elég furcsán mozog a tájban az ifjabb magánnyomi; az emberkerülés és a kényszeresség között ingadozva lépked magányosan a világban, enyhe mosoly csak akkor képződik pedánsan karbantartott bajuszkája alatt, ha bárányokat etethet az állatkertben. Az ilyen élére vasalt, keserű alakokat a franciák tangótanfolyamra küldik (lásd Stéphane Brizé: Tétova tangó), a svájci Tobias Nölle azonban a bájos, vágybeteljesítő pszichodrámák Jolly Jokeréhez nyúl: a kedvesen furcsa vagy furcsán kedves szomszéd lányhoz, aki leguánt tart kutya helyett. Rokonlelkek ők, ezt még a leguán is látja: a Bajszos Magány és a Bájos Magány. Hamarosan, némi telefonos betyárkodásnak hála az addig sivár, társasházi lakókörnyezet diszkógömbös fantáziabirodalommá válik, ami egyszerre lehet a megőrülés biztos jele és egy szép új világ kezdetéé: egy új világé, melyben érzékien fonódnak össze hőseink lábujjai, noha távoli helyiségekben tartózkodnak. De nem csak a lábujjak adódnak össze, a fantáziavilágok is: mint minden agilis első filmes, nyilván Tobias Nölle is feltette magának a hamleti kérdést (Tarantino vagy Charlie Kaufman?), és végül az utóbbi irányt választotta. Tobzódunk a szándékos képzavarban: a szuicid svájci Amélie és a németes bajuszviselet találkozása a kaufmani boncasztalon szép mutatvány, egyben remek referenciamunka is: Tobiasra fényes jövő – nagyobb büdzsék és sok-sok leguán – vár a nemzetközi piacon.
Magyar felirat: feliratok.info
