Nem Kansas. De nyomokban tartalmaz: piros cipőt, sárga köves utat, boszorkányokat, Ózt és varázslót. (Mert ugye Óz a hely neve, nem a varázslóé, ezt pontosítsuk.) Szóval Dorothyt is elérte a sorozattá modernizálási hullám, s a már huszonéves, rejtélyes múltú medika egyszer csak egy furcsa fantáziavilágban találja magát. Mint a mesében. Csakhogy itt kicsit mindenki felnőttebb: a szereplők is, a veszélyek is, sőt Totó is tiszteletet parancsoló német juhásszá fejlődik a kócos kis szőrmókból. A birodalom és a kor, ahova csöppenünk, valamiféle zavaros, de jól egybefonódó keveréke a misztikus törzsi kultúráknak, a középkor feudális és mágikus szokásrendjeinek és az ipari forradalom steampunkjának. (Erősen érezhető a Trónok harca vizuális hatása is.) Mindezt Óz nagy varázslója egyengeti és tartja egyensúlyban, leginkább hatalomféltő zsarnokként: a mágiát korlátozva, az ún. tudományt és önmagát felemelve. A boszorkányok sem holmi seprűn repkedők: ózbeli új szerepük hol bordélyházat, hol apácanöveldét adott kezükbe. Miközben próbáljuk megérteni e furcsa világ játékszabályait, Dorothy összeszedi a jól ismert (és jól újrafaragott, néha külön narratív szálat kapó) pajtásait.
Mindez lehetne tökéletesen közömbös, de oly lebilincselő a képi világ, oly szellemesek az eredeti irányába ellőtt utalgatások, hogy egyszerűen jó nézni és közben résen lenni. Csak a történet csapong, de azért egyelőre megyünk előre, remélvén, hogy az eredetivel ellentétben a sárga köves út végén nem csupán a szemfényvesztés marad.
Magyar felirat: pinty & Sumppy
