Cole Haddon tévésorozata ezzel a gazdasági szemlélettel formálja a maga képére a korábban archaikus félelmekkel és kéjsóvár erotikával bíbelődő mítoszt. A katolikus rosszfiúk célja: elszivattyúzni a Kelet olajkészletét, amit Drakula egy alternatív energiaforrás - a vezeték nélküli elektromosság - előállításával akadályozna meg.
A vérgróf nemcsak környezetbarát, de a szokott kórok sem fertőzik: nem terhelik a halhatatlanság problémái (átaludta az évszázadokat), nincsenek morális dilemmái (bosszúvágyát leszámítva egész rendes ember), és még csak nem is félelmetes (Jonathan Rhys Meyers szépfiúarcán csak a Christian Bale Batmanjétől kölcsönzött kiabáló suttogás ront). Drakula ma már nem elkárhozott halhatatlan, csak újabb szuperhős a Bosszúállók ligájából, aki agyonlassított akciójelenetekben, prózai pofonokkal fegyverzi le ellenfeleit. A sorozat merészen szakít a korábbi interpretációkkal, de helyükre nem állít semmi érdekfeszítőt: a fordulatok mesterkéltek, a figurák egydimenziósak, csak a viktoriánus kori miliő baljós hangulata telitalálat. A végére így az üzleti szándék is félrecsúszik: a "véres bosszút a férfiaknak, rózsaszín románcot a nőknek" logikája mentén haladva az alkotók pont a vérszívófilmek rajongóiról feledkeznek meg.
