Nincs és, mert a történet ennyi, a családi és munkahelyi komédiához nem kell több. Bűbájos feleség, három különböző korú kölök, egy-két fura rokon és karaktersablonra húzott kolléga. Ez tökéletesen unalmas is lenne, ha nem lenne ott az a bizonyos Parkinson-kór, amelyre komédiát építeni nemhogy bátor, de szinte vakmerő ötlet. Önmagában is nehéz eset: lehet-e, és ha igen, akkor hogyan lehet ilyesmivel viccelni? Ráadásul a nézőnek össze kell raknia azt is, hogy a valóban a betegséggel küzdő Michel J. Fox saját betegségét alakítja. Hogy is lehet akkor ezen nevetni? Rengeteg öniróniával. Plusz azzal, hogy történik itt egy másik nagyon fontos dolog: ugyanis nem a betegség köré szerveződő, mindig szomorú családot látunk, hanem normális, teljesen mindennapi életet élő famíliát. De tényleg nem kapunk semmi eget rengetőt: van sokkal jobb sitcom a műfajban, nem nevetjük halálra magunkat, és ismerjük a sablonokat. Mégis az egész tipikusan nagyon szerethető. Megmosolyogtatással, néhol keserédes derűvel. A lényeg viszont az a mód, ahogyan az önmagunkon és saját bajunkon nevetni tudás megjelenik. Ez pedig tulajdonképpen egészen felemelő. Ráadásul van az egész koncepcióban egy adag feldolgoznivaló, s ez eddig még semminek sem vált hátrányára.
