Lisa Langseth drámaíró és színházrendező filmesként sem érdektelen (bár a magyar forgalmazók nem vesznek tudomást a munkáiról). A saját darabjából készült film (Tiszta, 2010) főszerepére a teljesen ismeretlen Alicia Vikandert kérte fel. A pályakezdő színésznő e szerepében egyszerre volt taszító és lenyűgöző, sérülékeny és agresszív. Mára úgy emelkedett a világ legnagyobb filmsztárjai közé, hogy közben a művészfilmektől sem távolodott el. Felfedezője, Lisa Langseth műveinek azóta is állandó főszereplője. Új, immár angol nyelvű munkájának pedig a gyártója is.
Az alkotói hűség szép példája mellé sajnos nem sikerült emlékezetes filmet is produkálni. Pedig a kiinduló helyzet – a végstádiumú rákban szenvedő nővér egy eutanáziát biztosító klinikára csalja tőle elidegenedett húgát, hogy az asszisztáljon halálához – ezúttal is felkavaró. A történet kibontása sem nélkülözi a drámai és érzelmi csúcspontokat, a környezetfestés erőteljes: a méltó elmúlást remélő halálra szántak és bizarr végső gesztusaik korunk emberének identitásválságát és spirituális kiüresedettségét jelenítik meg. Ám az egzisztenciális irányvesztés kimódolt hangsúlyozása felszínes filozofálgatássá szimplifikálja a Vikander és Eva Green által valóban átélhetővé tett emberi drámát. Stéphane Brizének, a Tétova tangó és a Mennyit ér egy ember? rendezőjének hasonló kérdéseket hasonló környezetben (eutanáziaintézet) boncolgató filmje, a Quelques heures de printemps egyszerűbb, nyersebb – és összehasonlíthatatlanul erőteljesebb. És azt sem lehet látni Magyarországon.
Magyar felirat: milren
