Tévétorrent

Folytassa, kreátor!

Második évadok

  • Greff András
  • 2016.02.07 11:01

Tévétorrent

Sikeres sorozatot ügyesen folytatni rendkívül nehéz. Nem is sikerül mindenkinek.

You’re The Worst Ennek a 2014-es indulása idején még oly üde párkapcsolati sitcomnak a sorsa világosan felmutatja, milyen komoly teher tud lenni valaki számára a vártnál eggyel nagyobb méretű siker. A sorozat második évadja alapján ugyanis teljesen világos, hogy Stephen Falk író/kreátor nem tervezett hosszabb távra: az együttélésre alkalmatlan, bohém fiatalok együttélési kísérletét bemutató széria első évadja zárt egész volt, szűkös, de a szerény tíz epizódot a célig azért gond nélkül elcipelő karaktercsoporttal, repetitív, ám rövid távon nem bántóan önismétlő gegkészlettel. Kár, hogy az FX berendelte a második évadot, és ezzel megnyerhetetlen csatába vezényelte a szerzőt: ha ugyanis Falk a három-négy laza vonással felkent figurákat elmélyíti, hogy művét némiképp eltolja a drámák irányába (mondjuk a Csajok terepe felé), akkor a sorozat legfőbb vonz­erejét jelentő eleven nemtörődömség vész el, ellenkező esetben viszont kibírhatatlanul sokszor kapjuk meg teljesen ugyanazt.

Természetesen a második verzió jött be, amely például a Jóbarátok esetében húsz éve még a világ egyik legnagyobb televíziós sikerét tudta eredményezni, itt viszont csupán azt a felismerést, hogy nincsenek és soha nem is voltak rendesen végiggondolva ezek a figurák. Egyik sem, de az (állítólag) alkotói válsággal küszködő Jimmy hiteltelensége tényleg percről percre lesz egyre fájdalmasabb. Epizódonként pár korrekt vicc azért így is akad, de hol vannak ezek mondjuk a Broad City dadaista kreténségeihez képest…

 

 

 

 

Fargo Nem valószínű, hogy egy tájegység történetét egyszerűbb továbbírni, mint meghatározott adagnyi szereplőét, de a végeredmény megtévesztő: a Fargo szerzője, Noah Hawley pontosan ebben utazik, és majd’ mindenkit megelőz ebben az őszi tévés szezonban. Az észak-dakotai Fargo és környéke Hawley értelmezésében olyan hely, melynek szelleme évtizedről évtizedre hasonló figurákat formál életre: míg az első évad 2006-ban játszódott, addig most a 70-es évek végén járunk, de botcsinálta bűnelkövetőkből, kegyetlenségüket önveszélyes butasággal vegyítő profi bűnözőkből és az unalmas kisvárosi külső mögött veszedelmes precizitást rejtegető rendőrökből (és az ő segghülye társaikból) ekkor sem volt hiány. Ha a Fargo első évadáról azt írtuk, hogy bizonyos irányokban messzebbre jut el, mint a Coenek ihletadó mozifilmje, akkor most se fogjuk vissza magunkat: ez a második évad a maga fatalista hangulatával, tévében még ma is szokatlan filmszerűségével (ráérősebb tempójával, nem csupán a megértetést célzó kompozícióival), perfekt dialógusaival, élénken színes (bár éppen a coeni előzmények miatt a szükségesnél egy-két fokkal képregényesebb) karaktereivel messze a legjobb Coen-film, amit az Ethan–Joel páros nélkül valaha készítettek. Az a fajta eszképizmus, amely nem egészen üres, mégis kár volna felboncolni – hisz minden mondanivalónál fontosabb benne néhány dögös bőrkabát, betört szélvédő és puszta kézzel gyilkoló indián.

 

 

 

 

The Affair Becsempészni Ingmar Bergmant az amerikai filmfogyasztók fejébe sok filmes álma volt már 30-40 évvel ezelőtt is – Woody Allen például hosszasan tudna mesélni álom és gyakorlat felettébb komplikált viszonyáról ebben a tárgykörben. De kisebb és nagyobb kudarcok ide vagy oda, az amerikai filmeseknek igaza volt: a Bergman-recept (végy pár tehetséges és csodaszép színésznőt, gyötörd meg őket, aztán figyeld egészen közelről az intenzív változást) ugyanis éppenséggel nem tűnt és ma sem tűnik adaptálhatatlan fenoménnak – más kérdés, hogy a fordulatos cselekményhez, nyomozáshoz, fegyverropogáshoz, kardcsörtéhez és szuperhősökhöz szokott nézőket ennyivel most már biztosan nem lehet a vászon elé húzni. És persze a monitor elé sem: a The Affairrel a Jelenetek egy házasságból korszerű újra­alkotását megcélzó Sarah Treem–Hagai Levi páros már a legeslegelején feltette a kezét, majd leeresztette, és beletörődő fejmozgások kíséretében beleszőtt a sorozatba egy lapos bűnügyi szálat, amely az első évadban még többé-kevésbé szervesen illeszkedett minden máshoz, míg most, a másodikban már kifejezetten bántó a jelenléte, hiszen senkit sem érdekel, viszont időről időre muszáj mégis visszakanyarodni hozzá.

A nyomozós kolonc mellett viszont Maura Tierney (a megcsalt feleség) és Ruth Wilson (a műkedvelő házasságtörő) Liv Ullmann szellemi ikerlányaiként lélegzetel­állító, kifinomult és gyomorszorító színészetet művelnek minden egyes epizódban, amikor csak a szemszögváltás kegyéből rájuk kerül a sor. A sorozat egy sokgyerekes házasság megtorpedózása után immár a megállíthatatlan széthullását vizsgálja felnőttek, gyerekek, szülők, barátok és nagyszülők oldaláról, okosan, jól szituált jelenetek egész sorával, ugyanakkor nem tartózkodva a közhelyektől sem (a felszarvazott férj történetszálát egyenesen telicsomózták ilyesmivel). De ezek az alkotók legalább nem tartják gyereknek a nézőt – legfeljebb kicsikét elkényelmesedettnek.

alá

Neked ajánljuk