A túszejtő szerepében egy máskor túszmentésben jeleskedő FBI-ügynök találja magát, aki így próbál gyilkost keríteni az elnök megöléséhez. Az ötlet kézenfekvőnek tűnik: az elnök műtétre készül, mi sem egyszerűbb, mint megöletni a sebésszel, aki természetesen mindenre kész, ha a családja kerül veszélybe. Kvázi metatúszejtés folyik: a túszszedőt túszul ejtik, hogy túszul ejtsen, hogy... Így menne ez bizonyára tovább, ha nem látnák be a készítők (jobb később, mint soha), hogy nem érdemes ezt további évadokban is erőltetni. A sztori persze még izgalmas is lehetne, bár a tizenöt rész csak a túszejtés napjától az elnök csupán egyszer elhalasztott műtétjéig tart. A figurák viszont oly mértékben elrajzoltak, hogy a néző meg sem próbál belehelyezkedni a történetükbe. Két szerencsétlenkedő tinédzser, egy csalfa férj és az eltartó csúcssebész anya látszólagos idilljéhez kapunk még kiégett zsarut meg álszent elnököt - sem a sablonok, sem a pillekönnyű színészi játék itt nem segít (s a kutya is gyorsan lejátszik). Lehetne jó még a képi világ vagy egyedi a vágás: de csak a kötelező, hosszú fekete képkockás kivárások vannak. Persze ha nem vagyunk túl szigorúak és kedveljük a műfajt, akkor igazából a Hostages az, ami: egyszerű, a zsáner szabályaira épülő túszmese, igyekvő, ám forgatókönyvi béklyóikat leszaggatni képtelen színészekkel.
