Vélemény

Esterházy Péter egyszer régen egy interjúban megemlítette, hogy anyagi gondjai vannak, nehéz a szépirodalomból megélni Magyarországon. A riporter erre megkérdezte, miért nem ír egy lektűrt. Akár álnéven, fő, hogy abból akár egy évig is megszűnnének az anyagi gondjai. Egy hónap alatt megírná, és utána írhat, amit akar. Esterházynak meg sem fordult a fejében, hogy felháborodjon a méltatlan felvetésen, hanem a legegyszerűbb és legváratlanabb választ adta: "Mert nem tudok. Ahhoz tudni kell!"

J-nek 1828 utolsó napjaiban - másfél esztendővel azután, hogy a pesti gyepen megrendezték az első versenyeket, midőn a magyar közvéleményt még élénken foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon az új intézményben csupán a főurak legújabb bolondériáját kell-e látnia, a haszontalan kedvtöltés és az esztelen tékozlás apoteózisát, ami csak tovább hizlalja a fogadás máris rettentő mérveket öltő, kártékony divatját, vagy inkább az örökmozgó Széchenyi grófnak higgyen, aki a nemzetgazdaság emeltyűjének tekintette a "lópályázást", eszköznek egy olyan, a magyar gazdálkodási hagyományokhoz illeszkedő, ám korszerű vállalkozási vertikum felépítéséhez, amely a földművelés, a közlekedés, a szállítás, az utazás, a hadsereg és a sport számára biztosít majd egyre kiválóbb lóutánpótlást, a különb s különb feladatok elvégzésére szánt állomány minőségét pedig jórészt épp a rendszeres versenyeztetés révén lehet fölmérni, s a gazdának már csak arra kell ügyelnie, természetesen a versenyeredményeket, valamint a tenyésztési célokat szem előtt tartva, hogy a fedeztetés során a "magsereg" legjava a legalkalmasabb kancákban megőrzött örökítőanyaggal találkozzék - nos ekkor rendkívüli mű hagyta el Trattner és Károlyi urak nagyhírű pesti tipográfiáját: alistáli és padányi Máttyus Nepomuk János huszárfőhadnagy A' Nemzeti Lovag az az A' Lótudomány' vizsgáló ismeretére vezérlő rendszeres oktatás című traktátusa.

Még nem tudható pontosan, milyen következményekkel jár Benazír Bhutto halála Pakisztán életében, de tragédiájában a demokrácia esélyének vesztét látni talán túlzás lenne. Az ország megszületése óta diktatúrák és civil kormányzatok váltógazdaságában él; az elmúlt ötven év kevesebb mint felében volt polgári kormányzás. Ha összehasonlítjuk a politikusok és a tábornokok uralmának idejét, arra jutunk, hogy a legitim kormányzatok sem tudták hatékonyabban kezelni az ország tengernyi problémáját. *

Oh, l'arme miracle slovenienne "Krpan", attendue depuis longtemps - e veretes mondat valamikor 2008 júliusában fog elhangzani a francia sportújságírás veteránja, a 108 éves Jean-Hubert Vieux-Con szájából. Az előző negyedórában olyat láttak a Tour de France helyszínen tartózkodó szerencsés nézői, amit addig még soha.

2008 első harmada a népszavazással telik majd el, a második meg a következményeiről fog szólni. És ne legyen igazunk, de a kampányban legkevesebbet a három kérdés - azaz a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj eltörlésének vagy célszerűségének - érdemi részéről hallunk majd.

Nem győzöm eleget döngölni befele, hogy a "nyelv" szónak kétféle értelme van: az egyik a nyelv mint nyelvhasználat (hogy pl. kedvesen vagy durván szólunk-e, művelten vagy közönségesen, modern vagy régies alakokkal élünk-e, üresen locsogunk vagy tömör igazságokat fejtünk ki stb.), a másik értelme a nyelv mint nyelvszerkezet (pl. hogyan képezzük a kérdő mondatot; mely toldalékok előtt van kötőhang; melléknév-e a török vagy főnév; miért nem lehet rákérdezni az igére, ha tárgy is van: *Mit csinált Béla a szendvicset; stb.). Azt is igyekszem sulykolni, hogy a nyelvtudomány elsősorban az utóbbival, tehát a nyelv nyelvszerkezeti oldalával foglalkozik, hiszen ettől más a magyar, mint a német vagy a szlovák, ettől más a mai magyar, mint az ómagyar, ettől más a budapesti köznyelv (arcom, sarkam), mint a székelyföldi (arcom, sarkom).

Eltelt egy év - és mintha ugyanott volnánk, mint tavaly ilyenkor. Pocsék a közhangulat, az emberek egyik (kisebbik) része az utcán fejezi ki nemtetszését, másik (nagyobbik) része otthon vagy a munkahelyén. Hogy pontosan mi nem tetszik, azt nem tudjuk, de hisz' nem is kell: a depresszió átka ül rajtunk. Nem értjük a minket körülvevő világot, s még kevésbé az életünk megszokott rendjébe kavaró reformokat.

Magyarországon mindig is többféle középosztályról lehetett beszélni. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain 1918-ban megjelent kiváló kis esszéjében arról értekezik, hogy a 19. század végén két középosztály alakul ki: az egyik, a lateiner osztály Tisza Kálmán politikája nyomán jön létre, mikor az elszegényedett földbirtokosokból állami hivatalnokok lesznek; a középosztály másik, jóval kisebb része viszont önálló gazdasági tevékenysége révén erősödik meg. A két középosztály között éles a feszültség: a szociális reformok elmaradásához, a virulens nacionalizmushoz, antiszemitizmushoz hozzájárul majd, hogy a lateiner (közép)osztály a másik (közép)osztály legyőzéséhez keres ideológiákat, és kínálja föl őket a társadalomnak, méghozzá hatalmi támogatással.

Horn Dániel és Erőss Gábor vitatkozik a Narancsban a szabad iskolaválasztásról, az előbbi támogatja, az utóbbi ellenzi a fenntartását. (Lásd: Horn Dániel: Ne játssz a pad alatt!, 2007. november 15., Erőss Gábor: Lamperth és a tabuvédők, 2007. november 22., és Horn Dániel: A tanuló felel, 2007. december 6.) Én Erőss mellé állok a vitában, és a szabad iskolaválasztás tabuja, valamint a - ma már jól láthatóan túlzott - decentralizáció ellen érvelek.

Hétfő délután fél három van, az a nevezetes december 17., amikor meg kéne bénulnia az országnak. Illetve meg kellett volna - úgy véljük, e pontosítással nem vállalunk túlságos kockázatot. Odakint éppen süt a nap, neki tán elfelejtettek szólni. Mögöttünk az ekránon mintha a HírTv is éppen bevonná a harci zászlót. Nem ment (megy) egy csomó vonat, tömve voltak a buszok, nyilván egy csomó közlekedőnek adódtak apróbb-nagyobb kellemetlenségei.

Vannak olyan falvak Magyarországon, melyekben nem laknak romák, és olyanok is, amelyekben nem laknak magyarok. Ezekről a falvakról most nem fogunk szólni.

A karácsony nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Joel Waldfogel számára valószínűleg egészen mást, mint legtöbbünknek.

Akkor most Rámpa vagy Rampa? Amióta új cégért és neonvilágítást csináltak, eltűnt a Rámpa - egyelőre csak a felirat, maradt a Rampa. Tolsztoj (a szakálla miatt hívták így), aki mindig a sarokban ült, a művirág mellett, azt mondta (s ha ő mondta, bizonyosan így volt), hogy a helyesírási és az értelmező szótár sem ismer "rampa" alakot, maradjunk tehát a rámpánál.

K. világéletében meg volt győződve róla, hogy tudatos élete a német megszállás napjával kezdődött, felnőtt élete pedig 1956. november 4-ével, "mikor arra ébredt / a város: lövik szét" (Petri).