Ekotrip (Helyben járás)

Egotrip

Eltelt egy év - és mintha ugyanott volnánk, mint tavaly ilyenkor. Pocsék a közhangulat, az emberek egyik (kisebbik) része az utcán fejezi ki nemtetszését, másik (nagyobbik) része otthon vagy a munkahelyén. Hogy pontosan mi nem tetszik, azt nem tudjuk, de hisz' nem is kell: a depresszió átka ül rajtunk. Nem értjük a minket körülvevő világot, s még kevésbé az életünk megszokott rendjébe kavaró reformokat.

Eltelt egy év - és mintha ugyanott volnánk, mint tavaly ilyenkor. Pocsék a közhangulat, az emberek egyik (kisebbik) része az utcán fejezi ki nemtetszését, másik (nagyobbik) része otthon vagy a munkahelyén. Hogy pontosan mi nem tetszik, azt nem tudjuk, de hisz' nem is kell: a depresszió átka ül rajtunk. Nem értjük a minket körülvevő világot, s még kevésbé az életünk megszokott rendjébe kavaró reformokat. A kormányzati politikusok nem tudják, az ellenzékben lévők pedig nem akarják érthetővé tenni, miért szükségesek a változások, miért nem őrizhető meg a status quo. Az értelmiségi szekértáborok megszokásból még csaholnak egymásra, de a mentális zűrzavarban mind nehezebben azonosulnak szerepkörükkel. "Megszorítás, reform, nagyrendszerek - szaporodó érverés. Kárpát-medence, polgárok, mondjon le! - emelkedő vérnyomás. Ingyenebéd, potyautas, több-biztosítós valami - a halántékon már lüktetnek az erek" - fejezi ki az értelmiségi közérzetet az írástudók egyike (Gombár Csaba: Valódi viták, Népszabadság, 2007. dec. 8.).

Megnéztem, mit írtam a 2006-os évzáró ekotripben. "Most, amikor valóságos lángok és füstök színesítik időnként a hazai közéletet, még fontosabb lenne, hogy legalább azok kapjanak némi emészthető magyarázatot a nagy dózisú gyógykezeléshez, akikből egyáltalán kicsiholható a kíváncsiság szikrája. (É) A változások horderejéhez mérten szinte kommunikációs vákuum észlelhető a kormány térfelén (É) még a tisztelt politikusok fejében is keverednek az akut költségvetési kiigazítás és a tartós hatású reformok lépései." (Fékezetlen habzás, 2006. dec. 21.) És mit ír most, egy évre rá Gombár Csaba? "Az ország helyzetét és jövőjét érintő vitákkal nem az a baj, hogy érzelmekkel átitatottak, netán indulatosak, hanem (É) hogy érvek helyett meganynyi mátyásmadár jelszavakat szajkóz." Semmi nem változott volna?

De bizony, változott, bár nem éppen előnyére. Meghosszabbodtak és elmélyültek a demarkációs vonalak: a reformokkal közvetlenül feldúlt ágazatok dolgozói mellé olyan szakszervezetek is felsorakoztak, amelyek nem saját érdeksérelmük miatt sztrájkolnak, hanem általános politikai elégedetlenségüket fejezik ki ezen a szokatlan (meglehet, törvénysértő) módon. Változott a helyzet abban is, hogy míg tavaly ilyenkor még csak sejthető volt, hogy hamarosan beköszönt a tücsökévek böjtje, mostanra már - a csökkenő reáljövedelmek hatására - húsba vágó tapasztalattá vált. S a felszökő infláció és a lelassuló gazdaság láttán egyre nehezebb hinni abban a kormányzati ígéretben, hogy a böjt hamarosan véget ér.

A rossz közhangulatot a deprimáló jelen és a (mindig) bizonytalan jövő mellett a Nyugathoz való felzárkózásért folyó régiós versenyben való lemaradásunk is táplálja. Egykori reforméllovasból, legvidámabb barakklakóból leszegett fejű hátul kullogókká váltunk; maholnap a szlovákok is leelőznek minket, a csehek és szlovénok pedig újból messzire húznak előttünk. Mintha olyan zsákbanfutó versenyben próbálnánk helytállni, ahol a mi lábunkra húzták a legszűkebb zsákot: az egyensúlyteremtés kényszere nálunk fékezi a legjobban a gazdasági növekedést. A nemzetközi tőke is inkább menni, mint jönni látszik: megy a jobb profitkilátásokkal kecsegtető, alacsonyabb bérköltségű és kisebb adóteherrel sújtott országokba.

Nehéz elviselni a kudarcot, az eminenslét elmúlását. Meg a becsapottság érzését. Hiszen a politikusok azt mondták: a gazdasági rendszerváltás minden kellemetlenségéért meg az uniós csatlakozás érdekében tett minden erőfeszítésért kárpótol majd minket a gyorsabb közeledés a fejlett világhoz. Azt mondták: az egyensúly helyreállításáért hozott áldozatok, s kiváltképp az államháztartás hiányának radikális csökkentése a jövedelmek felzárkózását is magával hozza. Ehelyett most azt látjuk, hogy nemcsak az új EU-tagországokhoz képest vettünk föl csigatempót, hanem még a régiek többségénél is lassúbbá váltunk, és ez nem csak a tavalyi évre igaz, de valószínűleg idén is így lesz. Ha ez a helyzet tartóssá válna, felzárkózásunknak nem csupán az üteme, de a ténye is veszélybe kerülne.

Bármennyire is kényelmes volna megúszni a további erőfeszítéseket, nem engedhetjük meg magunknak a helyben járás luxusát. Szusszanásnyi idő sincs ebben a világban, ahol, szeretjük vagy sem, a menetrendet a globális tőke diktálja, s alig van (ha van egyáltalán) olyan terület, amely hosszabb időre kivonhatná magát a hatása alól. Ha ezt időnként megtesszük, mint legutóbb 2001-2006 között, súlyos árat kell fizetni érte. Az idei korrekció elkerülhetetlen volt, de láthatóan kevés. Ha az egyensúlyteremtés a profitkilátások romlásával jár együtt, márpedig az elvonások növelése ilyen hatással jár, akkor nincs az az isten, aki ide tudná varázsolni a működő tőkét, gerjeszteni tudná a magánberuházásokat. A növekedést nem lehet állami beruházásokra alapozni, még akkor sem, ha azokhoz tetemes uniós források párosulnak. Ha a magántőke nem lát fantáziát az itteni beruházásokban, és még a profitját sem fekteti be újra, hanem más országokba viszi, akkor megette a fene az EU-pénzeket: nem lesz fellendülés és nem lesz felzárkózás.

Az államháztartási egyensúly érdekében megemelt költségvetési elvonások azonban egyáltalán nem kedveznek a magyarországi beruházásoknak, és különösen nem abban a Kelet-Közép-Európában, ahol a tőkevonzás fő eszközévé az adóverseny vált. A négyszázalékos "szolidaritási" tétellel megemelt társasági adó visszavetette a profitot, miközben a hasonló tétellel megfejelt személyi jövedelemadó megemelte a kvalifikált (és legális) munka árát. A közhiedelemmel szemben általában sem állunk jól a bérversenyben: a gazdasági fejlettségünkhöz képest inkább magasnak, mintsem alacsonynak mondható a bérszint (lásd Oblath Gábor grafikonját, Népszabadság, dec. 11.). Ugyanez még inkább áll a munkaerő költségét megnövelő szociális költségekre, vagyis a munkáltatói tb-járulékokra, amiknek a bérekhez viszonyított aránya nálunk magasabb az átlagosnál (lásd az Ecostat novemberi műhelytanulmányának grafikonját).

Nehéz tudomásul venni, de nem látszik más kiút a helyben járás szindrómájából, mint a tőke ösztökélése arra, hogy itt, nálunk hajtson végre - munkahelyeket és jövedelmet egyaránt gerjesztő - beruházásokat; még ha ennek a közösségi fogyasztás további visszafogása is az ára. Egyedi kedvezmények helyett az általános környezet javítására, a vállalatokat terhelő elvonások fokozatos mérséklésére és a bürokratikus akadályok lebontására (s ezzel együtt a korrupciós melegágyak lehűtésére) volna szükség - s mindezt úgy, hogy az egyensúlyteremtés és a szociális ellátás követelményei miatt pár évig nem csökkenhet az összes elvonás szintje. Ehhez képest a kör négyszögesítése kismiskának látszik, legalábbis a politikusok számára.

Nem igaz, hogy túl vagyunk a nehezén. A félig helyrebiccentett egyensúly és az uniós forrásokra építő állami fejlesztési programok valamelyest megkönnyítik ugyan a továbblépést, de a következő év még bizonyosan nem lesz a fellélegzés éve. Ma még nem mondhatja a kormány: ez jó mulatság, férfimunka volt. Mi meg pláne nem.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.