Eltelt egy év - és mintha ugyanott volnánk, mint tavaly ilyenkor. Pocsék a közhangulat, az emberek egyik (kisebbik) része az utcán fejezi ki nemtetszését, másik (nagyobbik) része otthon vagy a munkahelyén. Hogy pontosan mi nem tetszik, azt nem tudjuk, de hisz' nem is kell: a depresszió átka ül rajtunk. Nem értjük a minket körülvevő világot, s még kevésbé az életünk megszokott rendjébe kavaró reformokat. A kormányzati politikusok nem tudják, az ellenzékben lévők pedig nem akarják érthetővé tenni, miért szükségesek a változások, miért nem őrizhető meg a status quo. Az értelmiségi szekértáborok megszokásból még csaholnak egymásra, de a mentális zűrzavarban mind nehezebben azonosulnak szerepkörükkel. "Megszorítás, reform, nagyrendszerek - szaporodó érverés. Kárpát-medence, polgárok, mondjon le! - emelkedő vérnyomás. Ingyenebéd, potyautas, több-biztosítós valami - a halántékon már lüktetnek az erek" - fejezi ki az értelmiségi közérzetet az írástudók egyike (Gombár Csaba: Valódi viták, Népszabadság, 2007. dec. 8.).
Megnéztem, mit írtam a 2006-os évzáró ekotripben. "Most, amikor valóságos lángok és füstök színesítik időnként a hazai közéletet, még fontosabb lenne, hogy legalább azok kapjanak némi emészthető magyarázatot a nagy dózisú gyógykezeléshez, akikből egyáltalán kicsiholható a kíváncsiság szikrája. (É) A változások horderejéhez mérten szinte kommunikációs vákuum észlelhető a kormány térfelén (É) még a tisztelt politikusok fejében is keverednek az akut költségvetési kiigazítás és a tartós hatású reformok lépései." (Fékezetlen habzás, 2006. dec. 21.) És mit ír most, egy évre rá Gombár Csaba? "Az ország helyzetét és jövőjét érintő vitákkal nem az a baj, hogy érzelmekkel átitatottak, netán indulatosak, hanem (É) hogy érvek helyett meganynyi mátyásmadár jelszavakat szajkóz." Semmi nem változott volna?
De bizony, változott, bár nem éppen előnyére. Meghosszabbodtak és elmélyültek a demarkációs vonalak: a reformokkal közvetlenül feldúlt ágazatok dolgozói mellé olyan szakszervezetek is felsorakoztak, amelyek nem saját érdeksérelmük miatt sztrájkolnak, hanem általános politikai elégedetlenségüket fejezik ki ezen a szokatlan (meglehet, törvénysértő) módon. Változott a helyzet abban is, hogy míg tavaly ilyenkor még csak sejthető volt, hogy hamarosan beköszönt a tücsökévek böjtje, mostanra már - a csökkenő reáljövedelmek hatására - húsba vágó tapasztalattá vált. S a felszökő infláció és a lelassuló gazdaság láttán egyre nehezebb hinni abban a kormányzati ígéretben, hogy a böjt hamarosan véget ér.
A rossz közhangulatot a deprimáló jelen és a (mindig) bizonytalan jövő mellett a Nyugathoz való felzárkózásért folyó régiós versenyben való lemaradásunk is táplálja. Egykori reforméllovasból, legvidámabb barakklakóból leszegett fejű hátul kullogókká váltunk; maholnap a szlovákok is leelőznek minket, a csehek és szlovénok pedig újból messzire húznak előttünk. Mintha olyan zsákbanfutó versenyben próbálnánk helytállni, ahol a mi lábunkra húzták a legszűkebb zsákot: az egyensúlyteremtés kényszere nálunk fékezi a legjobban a gazdasági növekedést. A nemzetközi tőke is inkább menni, mint jönni látszik: megy a jobb profitkilátásokkal kecsegtető, alacsonyabb bérköltségű és kisebb adóteherrel sújtott országokba.
Nehéz elviselni a kudarcot, az eminenslét elmúlását. Meg a becsapottság érzését. Hiszen a politikusok azt mondták: a gazdasági rendszerváltás minden kellemetlenségéért meg az uniós csatlakozás érdekében tett minden erőfeszítésért kárpótol majd minket a gyorsabb közeledés a fejlett világhoz. Azt mondták: az egyensúly helyreállításáért hozott áldozatok, s kiváltképp az államháztartás hiányának radikális csökkentése a jövedelmek felzárkózását is magával hozza. Ehelyett most azt látjuk, hogy nemcsak az új EU-tagországokhoz képest vettünk föl csigatempót, hanem még a régiek többségénél is lassúbbá váltunk, és ez nem csak a tavalyi évre igaz, de valószínűleg idén is így lesz. Ha ez a helyzet tartóssá válna, felzárkózásunknak nem csupán az üteme, de a ténye is veszélybe kerülne.
Bármennyire is kényelmes volna megúszni a további erőfeszítéseket, nem engedhetjük meg magunknak a helyben járás luxusát. Szusszanásnyi idő sincs ebben a világban, ahol, szeretjük vagy sem, a menetrendet a globális tőke diktálja, s alig van (ha van egyáltalán) olyan terület, amely hosszabb időre kivonhatná magát a hatása alól. Ha ezt időnként megtesszük, mint legutóbb 2001-2006 között, súlyos árat kell fizetni érte. Az idei korrekció elkerülhetetlen volt, de láthatóan kevés. Ha az egyensúlyteremtés a profitkilátások romlásával jár együtt, márpedig az elvonások növelése ilyen hatással jár, akkor nincs az az isten, aki ide tudná varázsolni a működő tőkét, gerjeszteni tudná a magánberuházásokat. A növekedést nem lehet állami beruházásokra alapozni, még akkor sem, ha azokhoz tetemes uniós források párosulnak. Ha a magántőke nem lát fantáziát az itteni beruházásokban, és még a profitját sem fekteti be újra, hanem más országokba viszi, akkor megette a fene az EU-pénzeket: nem lesz fellendülés és nem lesz felzárkózás.
Az államháztartási egyensúly érdekében megemelt költségvetési elvonások azonban egyáltalán nem kedveznek a magyarországi beruházásoknak, és különösen nem abban a Kelet-Közép-Európában, ahol a tőkevonzás fő eszközévé az adóverseny vált. A négyszázalékos "szolidaritási" tétellel megemelt társasági adó visszavetette a profitot, miközben a hasonló tétellel megfejelt személyi jövedelemadó megemelte a kvalifikált (és legális) munka árát. A közhiedelemmel szemben általában sem állunk jól a bérversenyben: a gazdasági fejlettségünkhöz képest inkább magasnak, mintsem alacsonynak mondható a bérszint (lásd Oblath Gábor grafikonját, Népszabadság, dec. 11.). Ugyanez még inkább áll a munkaerő költségét megnövelő szociális költségekre, vagyis a munkáltatói tb-járulékokra, amiknek a bérekhez viszonyított aránya nálunk magasabb az átlagosnál (lásd az Ecostat novemberi műhelytanulmányának grafikonját).
Nehéz tudomásul venni, de nem látszik más kiút a helyben járás szindrómájából, mint a tőke ösztökélése arra, hogy itt, nálunk hajtson végre - munkahelyeket és jövedelmet egyaránt gerjesztő - beruházásokat; még ha ennek a közösségi fogyasztás további visszafogása is az ára. Egyedi kedvezmények helyett az általános környezet javítására, a vállalatokat terhelő elvonások fokozatos mérséklésére és a bürokratikus akadályok lebontására (s ezzel együtt a korrupciós melegágyak lehűtésére) volna szükség - s mindezt úgy, hogy az egyensúlyteremtés és a szociális ellátás követelményei miatt pár évig nem csökkenhet az összes elvonás szintje. Ehhez képest a kör négyszögesítése kismiskának látszik, legalábbis a politikusok számára.
Nem igaz, hogy túl vagyunk a nehezén. A félig helyrebiccentett egyensúly és az uniós forrásokra építő állami fejlesztési programok valamelyest megkönnyítik ugyan a továbblépést, de a következő év még bizonyosan nem lesz a fellélegzés éve. Ma még nem mondhatja a kormány: ez jó mulatság, férfimunka volt. Mi meg pláne nem.
