K. történetei (Mákos tészta)

  • Kőszeg Ferenc
  • 2007. december 20.

Egotrip

K. világéletében meg volt győződve róla, hogy tudatos élete a német megszállás napjával kezdődött, felnőtt élete pedig 1956. november 4-ével, "mikor arra ébredt / a város: lövik szét" (Petri).

K. világéletében meg volt győződve róla, hogy tudatos élete a német megszállás napjával kezdődött, felnőtt élete pedig 1956. november 4-ével, "mikor arra ébredt / a város: lövik szét" (Petri). Persze voltak korábbi emlékei is: az asztali lámpa fénye a szomszéd szobából, tudta, hogy az apja (utóbb munkaszolgálatosként eltűnt az orosz fronton) olvas vagy ír mellette; a bukdácsolás a hóban, a Duna-parton, a tűzijáték Horthy Miklós neve napján - de ezek az emlékek nem álltak össze folyamattá. 1944. március 19-én már majdnem ötéves volt, érzékelte az anyja hirtelen feszültségét, bevonultak a németek, hallotta, az ablakhoz szaladt, hogy megnézze a katonákat, de az ablak alatt csak a villamosok gurultak ide-oda, ahogy mindig. Meg egyszerre lett is mire emlékeznie. Egy tavaszi napon egy házaspár jött érte, elvitték magukkal az épülő nyaralójukba, a Duna menti Kulcsba. K. először volt távol az anyjától, ráadásul gúnyolódtak vele, hogy az efféle elkényeztetett városi gyerek nem olyan ügyes, mint a helybeli parasztgyerekek, a pincébe se bír lemászni, hogy feladja a beejtett kulcsot. K. meg volt bántva, de szégyellte is magát, mert tényleg ügyetlen volt. A sírást mindenesetre visszafojtotta. Egy idő után csak megszokta volna az új helyét, de egy forró nyári napon váratlanul megérkezett az anyja, kézen fogta, és visszavitte Pestre. A ház gazdáját, Puskás Lajos írót, a Magyar Nemzet publicistáját, aki, mint annyi Szabó Dezsőn iskolázott magyar értelmiségi egyszerre volt antiszemita és németellenes, szervezkedés miatt letartóztatták. A deportálások nyarán a vonatokon folyamatosan igazoltattak, de K. édesanyjának "valódi" keresztény papírjai voltak, Rácz Mária nevére, sőt birtokában volt Rácz Mária katolikus földműves szüleinek keresztlevele, továbbá tüdővészben elhunyt nagyszüleinek halotti bizonyítványa is. Ennyi minden kellett akkoriban a biztonságos közlekedéshez. Az arcképes személyi igazolványt viszont csak az ötvenes években vezették be.

K. korához képest értetlen gyerek volt. A zsidó szó valószínűleg tabu volt a házukban, így K. nem tudta, és furcsa módon nem is kérdezte, miért kellett elköltözniük otthonról, miért kellett Puskásék nyaralójában élnie. Az értetlensége okozta a vesztét. A Széna téri panzióban, ahol a kulcsi közjáték után laktak, összebarátkozott a házmesterék fiával, a házmesternének pedig a belvárosi lakásukról mesélt, holott erdélyi menekültnek kellett volna lennie. "Nem vagytok ti zsidók?" - kérdezte a házmesterné. K. nem értette a kérdést. Másnap a házmesterné elégedett kiabálással fogadta a kora délután hazaérkező K.-ékat: "Tessenek itthon maradni, egy detektív kereste magukat, azt mondta, hamarosan visszajön." "Csak veszek egy kiló almát itt a piacon - mondta K. édesanyja -, öt perc múlva itt leszek", majd keményen megrángatva K.-t, aki visítva követelte, hogy a házmestergyerek is jöjjön velük, kezében a pénzét meg az ékszereit tartalmazó retiküllel és egy üres szatyorral kilépett a házból. A sarokról még látták, hogy egy idegen férfi megy be a kapun.

Már sötétedett, amikor megérkeztek a következő búvóhelyükre. A ház bejárata fölött mécses égett, egy apáca nyitotta ki a kaput. Elindultak felfelé a lépcsőn, a lépcsőfordulóban hatalmas feszület fogadta őket. Schlachta Margit zárdájába érkeztek, a Szürke Testvéreknek is nevezett Szociális Nővérek rendházába, amely a Thököly út és az Aréna út sarkán állott.

Másnap kiderült, hogy a két épületben az apácákon kívül mindenki bujkáló zsidó. Volt köztük jó néhány ismerős is, köztük olyan "celebek", mint Heltai Jenő, Rusznyák István orvosprofesszor, később a Tudományos Akadémia elnöke, Bánki Zsuzsa színésznő, akinek K. néhány év múlva a csupasz mellét is megpillanthatta a Valahol Európában című filmben.

A langyos szeptemberben kellemesen telt az élet a zárda kertjében. A gyerekek, jobbára néhány évvel mind idősebbek, mint K., tigriscsapdát ástak: a gödröt ágakkal, újságpapírral fedték be, földet szórtak rá, ha arra jár a tigris, majd beleesik. Amikor készen volt a mű, a nagyok rábízták K.-ra, hogy őrizze a csapdát. K. elszántan masírozott az álcázott gödör körül, míg bele nem esett. A politikában is langyosabb szelek fújtak, a fegyverszünetre készülő Horthy útját állta a negyedmillió budapesti zsidó deportálásának, a bujkálók önfeledten járkáltak ki-be rejtekhelyük kapuján. Pedig a Thököly út átellenes oldaláról, a nyilasok zuglói székházából figyelték őket.

Ami várható volt, bekövetkezett. Egy novemberi éjszakán nyilas pártszolgálatosok törtek rá a zárdára. K. és az anyja egy ágyban feküdtek a zárda melléképületének egy zsúfolt helyiségében, amely korábban az apácanövendékek hálóterme volt. Most a gyerekes családokat helyezték el itt. "Egy szót se szólsz, akármit kérdeznek" - sziszegte az anyja, és K. mozdulatlanná merevedett, mintha nem is élne. Pedig jól látta a bilgericsizmás fiút, aki puskával a vállán megállt az ágyuk mellett. Rácz Mária iratai most is beváltak. "Mindjárt kikapjuk a zsidókat a másik házból" - mondták a nyilasok, amikor végeztek az igazoltatással. "Nem veszik el többet a helyet a magyar anyáktól." A főépületben valóban összetereltek egy sereg embert, akiknek az igazolványa gyanús vagy a kinézete zsidós volt. Schlachta Margit azonban meginvitálta a tizen-, huszonéves pártszolgálatosokat egy kis harapnivalóra. Kolbász, szalonna, bor, pálinka került elő az éléskamrából. A nyilasok megenyhültek, már nem volt olyan sietős, hogy a foglyaikkal nekivágjanak a hideg éjszakának. Mire kivilágosodott, megjelent a zárdában Rotta, a pápai nuncius meg Wallenberg, nyilas nagykutyákkal tárgyaltak, akik végül "csak" harminc embert vittek el, de megígérték, hogy hamarosan őket is elengedik. Így is lett. A rejtekhelyet azonban fel kellett számolni. "Karácsonyra visszajönnék", mondta Schlachta Margitnak K. édesanyja. Margit nővér ránézett a szőke, kék szemű fiatalasszonyra, megsimogatta a kisfiú akkor még világosbarna haját, és bólintott: "Ezzel az arcocskával visszajöhet."

Karácsony napján ismét ott voltak a zárdában, időközben mások is visszaszivárogtak. Este ünnepi vacsora volt, kelkáposzta-főzelék, fasírt és mákos tészta. K.-ék korábban is állítottak karácsonyfát, de ez volt az első karácsony, amely megmaradt K. emlékezetében. És ez volt az első vacsora, amelyet ünnepinek neveztek. Éppen befejezték az evést, amikor egymás után két ágyúlövés rázta meg a házat. "Ha harmadik is lesz, akkor megkezdődött az ostrom", mondta K.-nak az anyja. "Akkor lemegyünk a pincébe." Ezt a többiek is így gondolták, mindenki szedte a holmiját, hogy leköltözzön az óvóhelyre. Két hét múlva már a közvetlen közelből hallatszott az aknavetők, géppisztolyok hangja. Az épületet több találat érte, de a masszív, régi ház bírta a gyűrődést. Az emelet félig a levegőben lógva is a helyén maradt. Január 13-án délelőtt hirtelen csend lett. Az emberek a pincében felálltak a matracokról, elindultak fölfelé a lépcsőn. Kint az utcán, gyalog, teherautókon, szekereken mindenütt orosz katonák. Ennek a menetnek vége volt. Az apácarendet néhány évvel később feloszlatták, Schlachta Margitból, sok száz ember megmentőjéből ásatag viccfigurát csináltak, és kiüldözték Amerikába. Buffalóban halt meg 1974-ben, kilencvenéves korában.

K. évekkel később is, ha a születésnapja előtt megkérdezték, mit szeretne ebédre, habozás nélkül vágta rá: kelkáposzta-főzeléket és mákos tésztát.

Neked ajánljuk