A kétszeres miniszterelnök asszony halálával nem a demokrácia esélye gyengült, hanem a világi politikai hagyományoké. Pakisztánban ma három politikai erő működik: a szekuláris pártoké, a hadseregé és az egyre erősödő békés, illetve erőszakos iszlamista szervezeteké. Sokáig az előbbi kettő uralta a politikát; és bár a kormányzás módja eltérő volt, alapvetően mindkét csoport a világi hagyományok fenntartásában látta a modernizáció kulcsát. Az afganisztáni szovjet bevonulás után ez a trend megfordulni látszott. Az akkori diktátor, Zia ul-Hakk iszlamizálni kezdte az ország legszekulárisabb intézményét, a hadsereget. Kötelezővé tették a napi öt imádkozást, a szakállviseletet, a csapatokhoz a vallási formaságok felügyeletére és irányítására mollák érkeztek. Emellett az idegenek elleni harc, a dzsihád kultúrája is egyre népszerűbbé vált, s mind nagyobb támogatást kapott, elsősorban az öböl menti országokból.
A 90-es években e csoportokat felhasználva - az akkor másodszorra megválasztott Benazír Bhutto jóváhagyásával -, a pakisztáni titkosszolgálat hozzálátott az afganisztáni Talibán megszervezéséhez és támogatásához. Nyugodtan állíthatjuk, hogy akik most Bhutto életére törtek, egy évtizede még a támogatását élvezték. A világi és iszlamista hagyományok szembenállását tekintve úgy tűnhetett, jobb dolog nem is történhetett volna az országgal, mint amikor 1999-ben Pervez Musarraf ragadta magához a hatalmat: a tábornok saját bevallása szerint muszlim létére szereti a whiskyt.
Whisky ide vagy oda, az iszlamista veszély a tábornok uralma alatt csak súlyosbodott. Musarraf kétarcú politikát folytatott: miközben ő maga a "terrorizmus elleni háborúban" az Egyesült Államok fő szövetségese, Pakisztán pedig több milliárd dollárnyi segély célországa lett, együttműködési hajlandósága a nemzetközi közösséggel - Afganisztán támogatása érdekében vagy bizonyos szervezetek és személyek ellen - igen korlátozott maradt.
Bár az ország különböző etnikumai kétségkívül vallásosnak tartják magukat, az iszlamisták népszerűségüket nemcsak a világnézetüknek és politikai programjuknak köszönhetik, hanem - mint a világ sok más helyén - szociális tevékenységüknek. Az ország 160 millió lakosának fele írástudatlan, nincs közoktatás és közegészségügy - nem csoda, hogy sokak számára az ingyenes bentlakásos képzést biztosító Korán-iskolák, medreszék jelentik a jövőt. Pár hónapja a főváros szívében a biztonsági erőknek meg kellett ostromolniuk a Vörös Mecsetet, miután több száz diák és szélsőséges kezdte terrorizálni környezetét. Csak később derült ki, hogy sok szülőnek fogalma sem volt arról, hol van a gyermeke, mert évekkel azelőtt rábízták egy iskolára, amely végül a Vörös Mecsethez csatolt főiskolára küldte őt.
Szélsőségesek persze vannak máshol is. Az Afganisztánnal határos területeken bujkál Uszáma bin Ládin és örök szellemi társa, Ajman el-Zauahiri, párosuk egyszer még népmesék hőse lesz. De a legnagyobb veszélyt talán nem is ők jelentik, hanem a pakisztáni Talibán. A Beitullah Mehszúd vezette csoport a törzsi területeken párhuzamos kormányzást épített ki, és nyíltan szegül szembe a Musarraf-rezsimmel.
*
Pakisztán létrejöttekor, a brit gyarmatosítás utolsó évtizedeiben a kor muszlim vallású, de teljes mértékben világi nézeteket valló politikusai, élükön Ali Dzsinnával azért küzdöttek, hogy a Hindusztáni-félszigeten élő muszlimok a hindu többségtől független, önálló államot hozhassanak létre. Az álom 1948-ban teljesült, de hamarosan világossá lett, hogy az összekötő kapocsnak hitt vallás nem lesz képes betölteni a közös nemzeti, pakisztáni identitás szerepét. Így a politizálás alapja - különböző nevek és ideológiák alatt - a mai napig az etnikai hovatartozás, a politikai kultúráé pedig a dinasztikus kapcsolatrendszer maradt.
Az ország méretében és létszámában legnagyobb tartománya Pandzsáb, az innen származó politikai elit hagyományosan a mindenkori civil bürokrácia és a hadsereg egyik legfontosabb toborzóbázisa. Szind tartomány sokáig Pandzsáb lepusztult hátországának számított, ám a függetlenség óta az egyik legdinamikusabban fejlődő régió. Karacsi kikötőváros az ország lakosságának majd egytizedét tömörítő, 15 milliós metropolis, ahol egyaránt megtalálhatók a legmodernebb telekommunikációs vállalatok és az al-Káida-tagokat rejtegető nyomornegyedek. Beludzsisztán és a pastuk lakta Északnyugati Határvidék tartomány a legfejletlenebb és legritkábban lakott régiók, melyek jelentőségét a szomszédos Afganisztán adja. A szovjet csapatok ellen küzdő mudzsahedek, a tálibok, valamint Uszáma bin Ládin és társai mind itt kaptak és kapnak menedéket. Külön csoport a mohadzsiroké; felmenőik a felosztást követően menekültek Indiából. Õk ma Szind két legnagyobb városában, Hyderabadban és Karacsiban élnek, s mivel nagy számban vannak köztük magasan képzett szakemberek, sokuk a közszolgálatban és a hadseregben dolgozik (Musarraf és Zia ul-Hakk is mohadzsir származású).
A Benazír Bhutto halálával bekövetkezett politikai űr nagy veszélye, hogy felerősítheti az interetnikus konfliktusokat. A Bhutto család évszázadok óta Szind tartomány egyik legnagyobb földbirtokosa. Bhutto apja, Zulfikar Ali Bhutto Pakisztán miniszterelnöke volt 1972 és 1977 között, hogy aztán személyesen kiválasztott vezérkari főnöke, Zia ul-Hakk előbb megdöntse hatalmát, majd egy koncepciós per végén felakasztassa. A nagypapa - még a gyarmati időszakban - tartományi miniszter, a dédapa a britekkel szembeni ellenállás egyik főszereplője volt. A Bhuttók vezette Pakisztáni Néppárt legfőbb bázisa mindig is a vidéki Szind volt, ahol az emberek a mai napig vallásos tisztelettel tekintenek a családra. A párt pedig egyedüliként volt képes - részben populista, szegényeket megszólító programja révén - híveket szerezni más tartományokban és más etnikumok körében. Amennyiben a Bhutto-utódok képtelenek lesznek egyben tartani, úgy nemcsak a legnagyobb szekuláris politikai erő esik szét, de a szindi szeparatizmus is előtörhet.
Az országban - miközben általános választójog van érvényben (a nőknek is) - az informális kapcsolatok és a patrónusrendszer kiemelkedő jelentőségűek. A politikai élet meghatározó szereplői a dinasztiák, ahol apáról fiúra vagy lányra hagyományozódik a kapcsolatrendszer, a befolyás. A politikai kultúra része, hogy a Pakisztáni Néppártnak immár az alapító unokája, Bhutto asszony kölyökképű fia lett a vezetője, és a család azonmód be is jelentette, hogy a fiatalember apja helyett ezentúl anyja nevét viseli.
*
Az urambátyámvilágban talán az egyetlen kivétel a hadsereg. A professzionális elven szervezett fegyveres erő állam az államban; az Indiával fennálló állandó konfliktusveszély miatt talán soha nem is engedhette meg magának a kontraszelekciót, a dilettantizmust. A világ hetedik legnagyobb hadseregének a fenntartására a költségvetés negyede megy el (régen a fele), emellett különböző alapítványok, saját vállalkozások, gyárak és földbirtokok segítik, hogy minden jelenlegi és kiszolgált katona olyan anyaintézményt lásson benne, ami a bölcsőtől a koporsóig gondoskodik róla és a családjáról.
Atombombából egy is sok, nemhogy félszáz. Pakisztán a becslések szerint ennyi robbanófejjel rendelkezik, és a kínai együttműködés révén birtokában van a célba juttatásra leginkább alkalmas interkontinentális rakétáknak is. A nukleáris programot még Zulfikar Ali Bhutto indította el; de 1972 óta - talán az Indiával vívott sikertelen háborúk miatt - minden kormány és diktátor számára központi jelentőségű volt az atomarzenál építése. Ha a világnak más problémája nem lenne Pakisztánnal, a robbanófejek létezése önmagában elég gondot okozna. A nemzetközi közösség legfőbb aggodalma, hogy mi történne, ha ezek a tömegpusztító fegyverek egy újabb puccs vagy egy árulás után szélsőségesek kezébe kerülnének. A legfőbb szövetséges Egyesült Államok 2006 novemberében fel is ajánlotta, hogy átadja a létező legmodernebb technológiát, ami képes megakadályozni, hogy felhatalmazás nélkül hozzanak működésbe egy robbanófejet. Hosszas vita után Iszlámábád elutasította a kérést. Az indok sokatmondó: attól tartottak, hogy az amerikaiak beépítenek a szerkezetbe egy olyan kapcsolót, amellyel végső soron ők tudnának dönteni a bomba élesítéséről.
Az USA és Pakisztán közötti bizalom talán még nem tört meg, ám ez az eset is arra utal, hogy vannak repedések. Az amerikai elnökválasztás eredményétől függetlenül a két ország kapcsolatában mindenképpen változást fog hozni az új adminisztráció, hiszen Washingtonban általános a frusztráció Iszlámábád valódi vagy mímelt tehetetlensége miatt. Valószínűleg ez vezetett a demokratizálódás kérdésének felerősítéséhez és azokhoz a pletykákhoz, miszerint Bhutto visszatérése amerikai garanciákon alapult. A egykori miniszterelnök halála kétségkívül nyereség a fennálló diktatúra, valamint a radikális dzsihadisták számára is, a szekuláris ellenzék pedig elveszítette egyik legfontosabb vezetőjét és szimbólumát. Halálának jelentőségét azonban hiba lenne túlértékelni, hiszen a hadsereg és a titkosszolgálat még a választott kormányzatok idején is meghatározó szerepet játszott az ország életében. Musarraf hatalmának valódi végét csak az jelentené, ha a saját hadserege és vezérkara hátrálna ki mögüle, s lenne hajlandó viszszaadni a hatalmat egy törvényesen választott kormánynak. Bár elképzelhetetlennek tűnik, Pakisztánban már erre is volt példa.
A szerző a Kül-Világ c. folyóirat főszerkesztője.
