Radnóti Sándor január 3-án a következő bejegyzést tette közzé saját Fb-profilján:
| ||
A bejegyzés teljes szövege:
Két félreértés a január 2-i tüntetéssel kapcsolatban
Facebook-ismerőseim nagy része elégedetlen, kelletlen, vagy éppen ellenséges. Noha – természetesen – a vita ellenzéki kontextusban zajlik.
Igaz, ami igaz, nagy retorikai teljesítményt én sem láttam, jobb-rosszabb deliberatív (tanácskozó, megfontoló jellegű) beszédek hangzottak el, lelkesítésre és azonnali iránymutatásra a tömeg hiába várt, s az egész hangulata mintha inkább józanító válasz lett volna a szilveszteri álmokra és fogadásokra, hogy vajon még az idén megszabadulunk-e az Orbán-bandától. It's a long, long way to Tipperary.
De az ellenérzés, fanyalgás vagy düh két kristályosodási pontja nem ez.
Az egyik a nagy leleplezés, hogy a tüntetés szervezői pártalapításon törik a fejüket. Vagyis ők sem különbek a Deákné vásznánál: politizálni akarnak, politikai eszközökkel akarnak politikai kérdéseket megoldani. Ezt ugyan az egyik szónok cáfolta (talán csak azért, mert még nem tartotta időszerűnek), de kérdés: mi is a baj ezzel? Pártok és civilek: ennek a meghonosodott ellentétnek Magyarországon előbb-utóbb le kell lepleződnie mint üres és tartalmatlan ellentétnek. A pártok is civil szerveződések más célú (érdekvédelmi, emberjogi, jogvédelmi, kulturális stb.) civil szervezetek mellett, s ha hajlamosak elidegenedett módon bürokratikus hatalmi szervezetté válni, állammá az államban, vagy éppen egy „főmérnök” szolgaszervezetévé, akkor ebből nem következik, hogy magának a képviseleti többpártrendszernek, a liberális demokráciának az eszméjét föl kellene vagy föl lehetne adni. A mégoly rokonszenves antipolitika sorsáról a politikai térben mindannyian mesélhetnénk az elmúlt évek tapasztalatai alapján.
Ám ha így áll a helyzet, miképpen volt lehetséges az esélyes veszprémi jelölt eltanácsolása – ez a kritikusok adu ásza. De a politikai térbe való belépés nem jelenti a politikai perspektívák kényszerű egyesítését. Ha valamit megtanulhattunk a tavalyi választásokból, akkor ez az.
| ||
Ma is azt gondolom, hogy egyszer meg kellett próbálni – kizárólag a Fidesz által diktált választástechnikai okokból – a teljes demokratikus ellenzéki integrációt, de ha ennek fő érve (Orbán Viktor leváltása, a többit pedig majd utána megbeszéljük) az ismert eredménnyel járt, akkor nehéz érveket találni arra, hogy más utakon ne lehessen elindulni, Ami engem illet, nagyon örülnék a szimbolikus jelentéssel bíró veszprémi győzelemnek, de az esetleges lelkesítő győzelem járulékos vesztesége is a fejemben van, hogy megint egyszer úgy teszünk, mintha a liberális demokrácia nem lenne fölszámolva Magyarországon. Ilyen fikciók természetesen lehetnek a politikai harcmodor részei (erre alapítottuk egykor – egészen a paródiáig – a Kádár-kori demokratikus ellenzék stratégiáját), de ma senki nem arrogálhatja magának a jogot, hogy az ilyesmit kizárólagos feladatnak tekintse, mert nagy igazság van az olyasféle mondatokban, hogy nincs köztársaság, ergo legyen köztársaság, nincs alkotmány, ergo legyen alkotmány. Ezekből az állításokból más – radikálisabb – politika következik, s megértem, ha a szervezők nem akarták választási gyűléssé változtatni a maguk gyűlését, ha egyszer úgy gondolják, hogy a szabad választás maga fikció Magyarországon, s – ami kétségtelen – a parlamenti politizálás teljesen kiürült. Ma idejekorán lehet az a jelszó, ami – szerintem – a választások előtt időnek előtte volt, hogy ki a parlamentből! – éppen a parlamenti demokrácia eszméjének és méltóságának védelmében.
S ebből következik az új ellenzék viszonya a régi ellenzékhez. A legtöbb fájdalom, harag, frusztráció abból a képzetből adódik, hogy az új ellenzék egyenlőségjelet tesz a hatalom és az egykori hatalom, azaz a mai (régi) ellenzék között, mondván, hogy ezek ugyanazok. De – nem mondják. Lehet, hogy érzik, lehet, hogy gondolják (nem ismerem egyetlen képviselőjüket sem), de észérvek hatására megtanulták nem mondani. Ahogy ezt tegnap is világossá tették, ők nem LMP 3.0. Bírálják az elmúlt 25 évet (vajon jogtalanul?), de evidens különbséget tesznek, amikor az elmúlt négy évről beszélnek. S megtartóztatják magukat – legalábbis egyelőre – a régi ellenzék bírálatától, ami nem lehet könnyű, ha az MSZP egyetlen megmaradt értelmiségijének javaslatára gondolok, hogy Orbán népszerűség-csökkenését kihasználva újra föleleveníti a közvetlen elnökválasztás baljós gondolatát. Vagy Pásztor Albertre.
Mindazonáltal a porig alázott és földbe döngölt régi ellenzéket sem írom le: talán majd magára talál, s újra evidenciává válik számára, hogy semmilyen konkrét helyzetben nem lehet a köztársaság helyett félprezidenciális rendszerre kacsingatni, vagy a lehetséges rasszista szavazók rokonszenvére ácsingózni. Az új ellenzék politikai profilja még nem alakult ki, de mindenesetre neki köszönhetjük – az új ellenzék ennek folyamatában jött létre –, hogy a mélységes politikai apátiának vége szakadt, Orbán mítosza, az erő mítosza, a kommunikációs zsenialitás mítosza füstbe ment, s az állam polgárai – vidéken is, imitt-amott – kezdenek nem félni. Ezért aztán türelmet, bizalmat és jóindulatot érdemelnek.
