Színház

Túlélni a békét

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad

Kritika

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

Az archaizáló nyelvezet, a stiláris bakugrások a filozofikustól a trágárságig, a vásáritól az abszurdig, a hol lázálomszerűen groteszk, máskor intim és érzékeny jelenések gomolygása, vagyis a szöveg színházi konvenciókra fittyet hányó, játékos tobzódása komoly kihívás a színészeknek és az alkotótársaknak egyaránt. A miskolciak ráadásul a művet az első betűjétől az utolsóig szöveghűen állították színpadra.

A gazdag szövegszőttes vezetőfonala egy kálvinista deák, Ambrus vándorlása Kolozsvártól Pécsig, majd vissza a három részre szakadt Magyarország háborúktól megnyomorított vidékein Budavár és Pécs városának visszafoglalása idején. A képzeletbeli szerelmes történetek betanításával és színrevitelével házaló fiatalember kóborlása valójában folyamatos menekülés törökök, németek és katolikusok elől törökökhöz, németekhez és katolikusokhoz, miközben úton-útfélen a hús-vér szerelmei nyújtanak számára menedéket.

Ebben a világban szinte senki és semmi nem az, aminek látszik. Mindenki olyan álcába bújik, vagy aszerint váltogatja hovatartozását és szerepeit, ami a leginkább hasznára van. A török tanács tagjairól kiderül, hogy egyikük sem török, Pécs városának főbírája, Ibrahim pasa valójában zsidó bankár, a német-római császár és a török szultán pedig hadvezéreik hatalmától való félelmükben egymást unszolják saját seregeik legyőzésére. Weöres Sándor sziporkázóan szellemes látlelete bár okozhat némi kognitív disszonanciát azok számára, akik hajlamosak a korszakot a nemzetállamok és azon belül is a magyar nemzet felől nézve az álságos németek és a megátalkodottan gonosz törökök közé szorult haza trigonometrikus képleteként látni, A kétfejű fenevad nem történelmi tabló. Sokkal inkább világvégi túlélők karneváli karakterkatalógusa. Csak az a kérdés, hogyan lehet túlélni a világvégét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.