Az „arab tavasz” kései gyümölcsei

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. december 29.

Publicisztika

Egyre nyilvánvalóbb, hogy az iszlamista-konzervatív kísérlet nem megoldás az arab tavaszt megtapasztalt államok számára.

Az ősz folyamán lezajlott tunéziai választások – az október 26-i parlamenti, majd a november 23-án tartott elnökválasztás, melynek hivatalos eredményét december 22-én hozták nyilvánosságra – lezárták az úgynevezett arab tavasz legfontosabb szakaszát. A szekurális, nyugatos politikai elit egyértelmű és elsöprő győzelmet aratott az iszlamista politikai erők fölött.

A 2011. január 14-én éppen Tunéziából elindult folyamat érintette az észak-afrikai és közel-keleti iszlám világ valamennyi államát. Marokkóban, Algériában, az öböl menti államokban – különösen Bahreinban –, Jordániában, de még Iránban is kormányintézkedésekkel, reformokkal, komoly ígéretekkel tudták csak megmenteni a politikai elitek hatalmát. Négy fontos államban viszont megbukott a rendszer: Tunéziában és Egyiptomban létrejött egy legitim, a múlttal tényleg szembenézni akaró és vezetőképes új rezsim, Líbiában és Szíriában viszont azóta is heves polgárháború dúl.

false

Az Asharq al Awsat című arab lap a tunéziai választási eredményeket elemezve jutott arra a következtetésre, hogy az arab tavasz nyomán két ország – Tunézia és Egyiptom – politikai fejlődése meglepő hasonlóságot mutat. Ez nemcsak azért érdemel figyelmet, mert tényleges alternatíva mutatkozik az eddigi kaotikus, fejlődésképtelen trendekkel szemben, de azért is, mert ez az alternatíva akár új modellként szolgálhat majd a Közel-Kelet többi társadalma számára is.

Nézzük e meglepő analógiákat.

1. Tunéziában 2011 januárjában egy Mohamed Bouazizi nevű utcai árus halálával kezdődött minden. A hatósági visszaélések és a korrupció elleni tiltakozásként Bouazizi felgyújtotta magát. Tettének következtében ezrek vonultak az utcákra, a 23 éve hatalmon levő Zine El Abidine Ben Ali elnök pedig a népharag elől menekülni kényszerült. Az egyiptomi Alexandriában egy Khaled Szaíd nevű fiatalt vett őrizetbe a rendőrség, aki aztán a kínzásokba belehalt. Ez országos felháborodást váltott ki, január 25-én százezrek tódultak a közterekre, a kairói Tahrir tér gyorsan az események szimbólumává vált. A megmozdulások nyomán Hoszni Mubarak elnök előbb lemondott, majd eljárás indult ellene, s fiaival együtt el is ítélték hatalommal való visszaélés, tömegmészárlásra felbujtás, illetve korrupció vádjával.

2. A diktatúra megdöntésében sem Tunéziában, sem pedig Egyiptomban nem játszottak szerepet az addig többnyire illegalitásban tevékenykedő iszlamista szervezetek. A későbbi tunéziai iszlamista párt, az Ennahda (Újjászületés) vezetője, Rásid Ganusi (Rachid Ghanouchi) maga ismerte el, hogy „az iszlamista csoportok csak azt követően csatlakoztak a lázadó szekuláris civilekhez, miután azok már megdöntötték a rendszert”. Ugyanez történt Egyiptomban, ahol a Muszlim Testvériség jóval a Tahrir téri drámai események után kezdett ébredezni és politikai vezető szerepre törni.

3. Ennek ellenére a diktatúrák megdöntését követő szabad választásokon mindkét országban az iszlamista erők szervezte politikai pártok képviselői szerezték meg a túlnyomó többséget. Egyiptomban a Muszlim Testvériség által alapított Szabadság és Igazságosság Pártja, Tunéziában az Ennahda hatalma tűnt megkérdőjelezhetetlennek, s valóban e pártok szellemisége kezdte meghatározni a forradalom utáni valóságot; mindkét országban a saría bevezetése vált a politikai viták legfőbb tárgyává.

4. Miután az iszlamisták túlnyertél magukat, rendre kiderült megbocsáthatatlan dilettantizmusuk és erőszakosságuk. Az államélet menedzselésére nem hogy energiát, de figyelmet sem fordítottak, így politikai legitimációjuk gyorsabban elporladt, mint azt korábban bárki gondolta volna. Feltehetően a fejlődésbeni különbségeknek köszönhetően Tunéziában az új kormányzó erők inkább felismerték a fejleményekben rejlő kockázatot, így beindítottak bizonyos reformfolyamatokat, s ezzel több befolyást sikerült megőrizniük, mint Mohamed Murszi – a 2013. július 3-án megdöntött egyiptomi elnök – dilettáns s alapvetően hazug választási ígéretekre épített rendszerének. Ám az Ennahda mostani politikai bukását, azaz a szekuláris erőket tömörítő Nidaa Tounse (Felhívás Tunéziáért) győzelmét ezzel sem tudták megakadályozni.

5. Az iszlamizmus politikai háttérbe szorításának sikerét két személy szimbolizálja. Tunéziában a most államfővé választott Béji Caïd Essebsi, egy idős, nagy tekintélyű politikus, aki magának vindikálja az államalapító Habib Bourgiba örökségét. Az egyiptomi események legfőbb alakítója Abdel Fattah el-Sziszi, akinek – a hadsereg legfőbb parancsnokaként – kulcsszerepe volt Mubarak megdöntésében, majd az iszlamista Murszi eltávolításában, s aki ezt követően meggyőző fölénnyel nyerte az idei elnökválasztást. Ő a saját legitimitását szintén egy „rendszeralapítótól”, Gamal Abdel Nasszertől eredetezteti.

Nem állítható, hogy e hasonlóságok dacára a két állam politikai folyamatai teljesen fednék egymást, de a különbségek megerősítik, sőt kiemelik e hasonlóságok érvényét. Az iszlamista propaganda ellenére – ezt jól mutatja a mostani tunéziai választás kimenetele – nagyon kevesen adnak ama vádnak hitelt, hogy Egyiptomban Hoszni Mubarak, Tunéziában pedig Zine al-Abidine ben Ali rendszeréhez kívánna a politikai elit visszatérni. Épp ellenkezőleg, az új modell kezd működésbe lépni, bizonyítva azt, hogy az iszlamista-konzervatív kísérlet nem jelent megoldást az arab tavaszt megtapasztalt államok számára a mai globalizált és posztmodern világban.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.

Neked ajánljuk