Szerkesztőségünkben általános gyanakvás fogadta a bejelentést. Egy munkatárs felidézte lapunk egy bolgár levelezőjének beszámolóját, mely szerint idén nyáron, tehát akkor, amikor a bolgár kormány hivatalosan már kilépett a Déli Áramlatból, a Fekete-tenger bolgár partján egy bolgár kikötőben egy baszom nagy hajóról baszom nagy csöveket kezdtek kipakolni, amikre nagy bolgár betűkkel rá volt írva, hogy Juzsen potok. Amikor a bolgár újságírók megkérdezték, hogy mi ez, és miért van ráírva bolgárul, hogy Déli Áramlat, a bolgár kormány úgy tett, mintha nem értené a kérdést. Ezek tenger alatti csövek, bolgár földön nem lesz vezeték, a tenger alatt lesz csak, de ahhoz nekik semmi közük… Elmegy a cső a bolgár tengerpartig, aztán visszakanyarodik a tenger alatt nagy ívben oda, ahonnan jött, egyfajta gázkörforgalomra teremtve így ügyesen lehetőséget… És ha a bolgár kormány azt mondta, hogy nem építi a Déli Áramlatot, miközben építette, ha nemzeti hatáskörben bárki bármit hazudhat a Déli Áramlatról, akkor el lehet-e hinni Putyin elnöknek, hogy az oroszok tényleg lehasadtak róla?
A kézenfekvő magyarázat az oroszok kiszállására az lenne, hogy elfogyott a pénzük: Kínába is kihúzni egy csövet meg a Déli Áramlatot is megépíteni kicsit sok lett volna, különösen, hogy a szankciók – és az olajár megzuhanása – miatt az amúgy is kizárólag az energiahordozók exportjából úgy-ahogy fenntartott orosz gazdaság a rogyadozás jeleit mutatja. A Déli Áramlat egyébként is inkább geopolitikai, mintsem gazdasági beruházás lett volna. A vezeték legalább 30 milliárd dollárra becsült költsége már csak azért sem térülhetett volna meg soha, mert a Gazprom ugyanazt a gázt adta volna el rajta, mint amit ma is elad az Ukrajnán át vezető Testvériség vezetéken; a Déli Áramlatra Moszkvának csak Ukrajna és a Déli Áramlat tranzitországainak zsarolása végett lehetett szüksége.
Ez a szép cél most nem bír megvalósulni, és ennek csak örvendhetünk. Ugyanakkor az, hogy az oroszok elengedték, nem sok jót jósol rövid távú globálpolitikai gimnasztikájukat illetően. Ha nem lesz Déli Áramlat, az Ukrajnán át vezető cső marad a dél- és közép-európai orosz gázexport egyetlen csatornája; és Moszkva eddig sem válogatott az eszközökben, hogy Ukrajnát megzúzza. Ne legyen igazunk, de a vadulás Kijevvel szemben csak fokozódni fog. A kiszállás azt is sugallja, hogy a Kreml nem számít egyhamar uniós kapcsolatainak rendezésére. Brüsszel meghatározott feltételekkel – a kitermelt gáz és a cső tulajdonosának szétválasztása és harmadik fél hozzáférésének engedélyezése, azaz a Gazprom termelői és szállítói monopóliumának felszámolása mellett – nem emelt volna kifogást a vezetéképítés ellen. Hivatalosan épp erről folytak a tárgyalások a Gazprommal, az unió legalábbis így tudta, ezért is okozott Brüsszelben némi konsternációt Putyin hétfői bejelentése. Ám az orosz elnök nem akar erről tovább civakodni az unióval, viszont azzal számol, hogy az orosz bankok hitelt sem kapnának rá – azaz a szankciók hosszabb távú érvényben maradását tekinti mérvadónak. Putyinnak, ha most fel is adott egy frontot, esze ágában sincs kibékülni az unióval.
Ami nyomban felveti következő kérdésünket, hogy tudniillik milyen rövid és középtávú pályák nyílnak meg és záródnak be így ama kis uniós tagország előtt, amely a végsőkig kitartott Moszkva vezetéképítési tervei mellett, és csak azért nem nevezhetjük emiatt a Kreml utolsó uniós csatlósának, mert a Déli Áramlatban egészen hétfőig – a maga 50 kilométerre tervezett szakaszával – Ausztria is részt vett. (Még egyszer: az olaszok már korában leléptek, a jelenleg hivatalban lévő bolgár kormány nyáron hivatalosan felfüggesztette az építést, Szerbia pedig, amelynek miniszterelnöke, Aleksandar Vučić valóságos csapásként fogta fel a hétfői bejelentést, nem tagja az uniónak.)
Ennek a kis országnak a miniszterelnöke pár hete egy fellépésén a „kellő őszinteséget” és a „ravaszságot” jelölte meg a tájékozódás két aranyfonalaként a geopolitikai útvesztőben. A „kellő őszinteség” fordulat azt jelenti, hogy gátlástalanul hazudok mindenkinek, aki szembejön, a „ravaszság” pedig eddig nagyjából a következőkben manifesztálódott. Idejön A. Miller a Gazpromtól, másnap leállítjuk a gázszállítást az ukránoknak, de nem baj, mert Szijjártó lenyilatkozza valahol, hogy nagyon kiállunk Ukrajna függetlenségéért. Idejön I. Alijev Azerből, Orbán szereti nagyon, és azt mondja, fűtsünk azeri gázzal, és mintaképünk Azerbajdzsán, mert az energiaszektorra nagyszerű gazdaságot épített! Ezeknek a mondatoknak nincs semmi értelmük, az azeri gázt a Nabucco vezeték hozhatná Európába, de a Nabucco pár éve bebukott – ki hozza majd ide az azeri gázt? Közmunkásokat küld érte Orbán nejlonszatyorral? Azerbajdzsán alatt van a világ egyik legértékesebb szénhidrogén-lelőhelye, ellenben Magyarország alatt nincs kőolaj, se gáz – miről beszél Orbán? Érti-e, amit mond?
Biztos az is ravasz dolog, hogy Orbán az uniós szankciókat önlábon lövésnek mondja, de Szijjártó egy másik interjúban majd kiáll
a szankciók mellett. Később, Moszkvában a szankciók mellett faszán kiálló Szijjártó zselézett buksiját már Lavrov, az orosz külügyminiszter simogatja meg: „Oroszország nagyra értékeli, hogy Magyarország megerősítette kötelezettségvállalásainak betartását, szándékát a Déli Áramlat gázvezeték területén áthaladó szakaszának a megépítésére.” Az is jó ravaszság, hogy eközben, és az után, hogy itthon fecnizik és Amerikát szidja meg rágalmazza, Orbán elmegy leköpetni magát Litvániába egy NATO-hadgyakorlatra: megmutatom, hogy szeretem a NATO-t nagyon! Az is ravaszság, hogy mindeközben sunyi módon törvényt módosítanak, hogy a Déli Áramlatot az uniós szabályok megkerülésével is lehessen építeni. Ravaszság továbbá azt nyilatkozni (egy német újságnak), hogy „a Bertelsmann és Magyarország egy csónakban evez. Nekünk érdekünk, hogy a külföldi vállalatok Magyarországon a lehető legnagyobb nyereséget érjék el”, miközben a külföldi vállalatokat, és különösen a Bertelsmannt, épp a halál faszára üldözik el.
A ravaszság az, hogy Orbán szerint mindenki köteles elhinni, amit ő hazudik neki, és ezért Orbán azt gondolja, hogy el is hiszik neki. Hogy jönnek ahhoz, hogy ne higgyék el?! A zavart önkép, a monomániáktól beszűkült valóságérzékelés és a teljes elmerozzantság harmonikus összesimulása Orbán személyiségében: ez a ravaszság. „Megvédtem Magyarország energiaszuverenitását” – mondja a tébolyult, és el is hiszi magának, hogy túljár mindenki eszén. Most még az oroszok is ellépnek mellőle, és ott marad egyedül a senki földjén, azokra utalva, akiket eddig semmibe vett. Nem csak falmelléki diplomáciája mondott csődöt, de minden tudása és minden elmélete, amit hozzá hasonló eszelősök fantazmagóriáiból rakosgatott össze. Ja, mégsem esik szét az Európai Unió. Bocsika, elmarad az apokalipszis. Épp ellenkezőleg. Azt, hogy Magyarország – saját kormányának bűnös mesterkedései ellenére – kapott még egy esélyt „energiaszuverenitásának” megmentésére, épp az Európai Unió politikájának köszönheti.
De Magyarország fekete lyuk lett a nyugati nemzetek közösségében. A kártételek nem csak a Déli Áramlatra eddig kidobott milliárdokban mérhetők. És még mindig így jártunk a legjobban.
