Jóformán feldolgozhatatlan mennyiségű, két és fél millió oldalnyi dokumentum keletkezett a Quaestor-ügy nyomozása során. A vita egyelőre arról folyik, hogy ki, hogyan és mennyiért kaphatja meg a dokumentumokat – írja a Népszabó.
Külső szemlélőnek mindebből a mennyiért tűnik a legdurvábbnak: a védők ugyanis azon borultak ki, hogy „a bíróság velük fizettetné ki az adathordozók árát (egy megfelelő méretű winchester nagyjából 100 ezer forintba kerül), míg ha papíron kérnék a dokumentumokat, akkor ingyen megkaphatnák. Ez utóbbi esetben a 2,5 millió oldalnyi irat nyomtatása a legolcsóbb papírárral számolva is vádlottanként, illetve védőnként 7,5-8 millió forintba kerülne. Ha mind a 11 vádlott és a tíz védő papíron kérné a dokumentumokat, kérésük teljesítése nagyjából 150-160 millió forinttal dobná meg a bűnügyi költségeket, és ez akkor sem lenne sokkal kevesebb, ha digitális nyomdában állítanák elő a másolatokat”.
De tegyük fel, csak hozzájutnak valahogy: akciósan, mélyen leszállított áron. Akkor mi lesz? Nyilván nem kell az egészet sem egyvalakinek vagy akár még egy csapatnak sem elolvasni, csak hát az iratok feldolgozására alkalmas szoftver maga is több tízmillió forintba kerül… Az ügyészség „természetesen” ezt nem bocsátja a bíróság rendelkezésére, a bíróság meg – mint láttuk – az ügyvédékre verne kisebb-nagyobb összegeket.
A helyzet ilyenformán távolról sem tűnik megnyugtatónak. Egy reménytelenül 20. századi közeg küzd a saját, beláthatatlan messzeségben húzódó jövőjével.
Ilyen körülmények között pedig az a csoda, hogy a plafon még bírja. Például azt, amikor Tarsoly Csaba ilyet szól a tisztelt bíróságnak: „Senki nem ül a vádlottak padján azok közül, akik felelősek a Quaestornál történtekért. Az elmúlt 25 évben társaimmal felépítettünk egy jól működő cégcsoportot…” Oh, yeah!
