Kövér László már semmire nem képes, csak kommunistázni, kommunistázni és kommunistázni

Balassagyarmaton avatott a házelnök, és megint összevissza beszélt.

Táblát avattak ma a balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház és Rendelőintézet falán, az „1944–45 telén a szovjet megszállás alatt éhen halt mintegy 700 pszichiátriai beteg emlékére”. De úgy látszik, a tragikus közlés részleteit (milyen az már, hogy „mintegy 700”?) az ünnepélyes ceremónia résztvevői már egyáltalán nem tartották fontosnak, hiszen a vezérszónok Kövér László – az MTI tudósítása szerint – csak arról beszélt, hogy „kórház a frontmozgások szorításában 1944–45-ben elveszítette felszerelésének nyolcvan százalékát, teljes gyógyszer-, élelmiszer- és fűtőanyagkészletét, és mindezek következtében magatehetetlen betegek életét is”. Kövér mindebből azt a tanulságot szűrte le, hogy a „kórház azokban az esztendőkben Magyarország tragikus sorsát jelképezte”, amit nem is vitatnánk. Az viszont mindenképpen különös, ahogy a házelnök folytatta.

„A közadakozásból készült emléktábla nemcsak az áldozatok előtt tiszteleg, hanem

élteti azt a nemzeti közemlékezetet is,

amelyet az elmúlt évtizedekben mindenáron el akartak fojtani, mindenáron meg akartak hamisítani azok, akiknek ez érdekükben állt” – mondta, majd előkapta a régi lemezt, és ahogy a csövön kifér, a következőkkel állt elő: „1919-ben körülbelül ezer fő tanácsköztársaságinak mondott terrorista idegen segédlettel 133 napra túszul ejtette az országot, 1956-ban vérbe fojtották a forradalmat, az 1980-as évek végére a vörös csillag alatt tudatosan adósították el Magyarországot, 2006-ban pedig szégyenbe, könnybe és vérbe fojtották a forradalom ötvenedik évfordulóját.”

 

Fotó: MTI–Komka Péter

A tudósításban nem térnek ki arra, hogy beszéd közben habzott-e Kövér szája, ahogy arra sem, hogy hogyan jön ez az 1944–45-ös frontmozgásokhoz. Csupán azt írják, hogy a következő szónok, Szabó Géza, a kórház főigazgató főorvosa erre annyit bírt csak mondani: „bármi történt is, nehézségek, jogtalanság és igazságtalanság,

ne hordjuk szívünkben a bosszú és az elkeseredettség érzését;

imádsággal, türelemmel bontsuk le a falat.”

Vajon Kövér hallott ebből valamit? Ki tudja? Lehet, hogy addigra már elhelyezték egy félreeső helyiségben, hogy ott folytassa évek óta tartó és soha véget nem érő nagymonológját.