Viola Szandra költő és tánckritikus. 2008-ban már megjelent egy kötete Léleksztriptíz címmel, amelyben rendhagyó módon a szerzőről készült „művészi aktfotók” is szerepeltek. Erről a kortárs költészet bemutatásában általában mértéktartó Bors is beszámolt. A cikkből kiderül, hogy Szandrának a modellkedés csak pénzkereset, azonban „az igazira váró Szandra számára hiába a férfi a múzsa, sok pasi mégsem érti meg a lelkivilágát. – Fontos, hogy a párom ne csak elfogadja, meg is értse a verseimet – mondja az elsősorban külsejével hódító lány”.
Az alkotás folyamatáról egyik nyilvános fellépésén így vallott a szeged.hu tudósítása szerint:
– A versírás nálam belső kényszer, mint a pisilés – mondja Szandra. – Csak egy bizonyos ideig bírom tartogatni, aztán fogok egy papírt (nem WC-papírt, hanem), amire írni lehet, és kiadom magamból.
Nemrég indította el „Szandra, a testverselő” című rajongói oldalát a Facebookon. Erre a Velvet is felfigyelt, nekik többek között ezt nyilatkozta:
„Bízom benne, hogy így többen fognak az irodalomhoz visszafordulni, ha kell, bikiniben mondok verset, ha kell, a meztelen testemre írom fel a költeményeket akár a véremmel is. A lényeg, hogy ne hagyjuk a verset meghalni!”
Verseiből találunk bőven az interneten, nekünk speciel ez a részlet az egyik kedvencünk (az egész vers itt):
„Gyermekként jól begyakaroltad (sic!)
a káromkodás-varázsigéket.
Avas fotelokba fektetted magad, romlott ételt.
Magunkat nézünk a tévében,
mi vagyunk a tv visszája.
Végre kiegészülsz velem, ha elmegyek.”
Viola Szandra tavaly elment Bakuba is, ahol az „International Forum of Young Poetesses” című konferencián hazánkat képviselte. A baráti országgal továbbra is ápolja a kapcsolatokat, hiszen tavaly egy
interjúban elmondta: „Vilayat Guliyev azerbajdzsáni nagykövettel közösen antológiát szerkesztünk, amelyben a magyar és az azerbajdzsán kortárs költőket mutatjuk majd be.” Reméljük, Szandra azóta folyékonyan beszél azerbajdzsán.
Az Írószövetség lapja, a
Magyar Napló meleg hangú
tudósítása alapján mozgalmasnak és tanulságosnak képzeljük el nyilvános fellépéseit: „Még a halálvágyat munkássága középpontjába állító Shonenhauer
(sic!) is elismeri, hogy a művészet a semmi és az unalom elleni leghatékonyabb eszköz, mutatott rá az írónő. Majd meghallgathattuk
A metaforikus pajzán buzgóságra buzdítása az férjfiaknak című versét, s ebből megtudhattuk, miként nem mernek a férfiak
döfni, szúrni, gyümölcsnedves húsba fúlni. Ám a játéktól szinte azonnal a létezés tragikuma és abszurditása felé fordult a költőnő,
A halál oka című művében.”
De mindez nem érne meg nálunk egy cikket. Ellenben a
Magyar Teátrumnak színikritikákat író szerző
legutóbbi tárcája különösen emlékezetesre sikeredett. Ebben a Katonában rendezett
színház-politikai beszélgetésről fejti ki gondolatait. Emlékeztetnénk, hogy a Magyar Teátrumi Társaság által kiadott lapról van szó, amely társaságnak az elnöke Vidnyánszky Attila. A neves tánckritikus és költő tehát Vidnyánszky lapjában értékeli a látottakat, és el nem hinnék, milyen eredményre jut:
„A két és fél órás vita alatt egyedül Vidnyánszky Attila volt, aki szó szerint, és egész jelenlétével is, az ontológiai lényegről és az ontológiai színházról beszélt; katarzisról, szolgálatról, nemzeti értékekről és a nézőről, annak is a lelkéről. (Oberfrank és Ascher is egy-egy fél mondat erejéig csatlakoztak ehhez.)”
Schilling Árpád viszont nem tudta becsapni: „Schilling szerint a színház lényege a szabadság, bár olykor úgy érzem, valójában önös (privát) liberalizmus húzódik szabadságfogalma mögött.” A Krétakör vezetője Viola Szandra megítélése szerint „zsigeri bomlasztóként volt jelen”. Sőt a helyzet talán még rosszabb! Lehet, hogy nem is zsigerből jön az a bomlasztás? „Zsigeri, ha nem igaz, amit Vidnyánszky állít, hogy külföldről pénzelik őt, onnan biztatják pártalapításra, uszítják ellenségeskedésre.”
Mi az ellenségeskedést a magunk részéről mélyen elítéljük, ezért megragadjuk az alkalmat, és reményünket fejezzük ki, hogy Viola Szandra a jövőben is hasonlóan gyönyörűséges verseket ír, eredményesen képviseli az országot külföldön, valamint továbbra is fáradhatatlanul harcol a költészet túléléséért az aktfotózás és a keresztény-nemzeti elkötelezettségű publicisztika eszközeivel.
