Csakhogy a burleszk a hangosfilm beköszöntével finoman szólva is okafogyottá vált; messzebbről nézve, nincs olyan helyzetkomikum, amelynek jól állna akár a legszellemesebb magyarázat is. Mit lehet akkor mondani, ha hasra esik az ember vagy éppenséggel seggbe rúgják? Kábé azt, hogy „ezt nem láttam jönni” vagy valami hasonlót, amitől aligha lesz viccesebb egy mozgókép. Az így árván maradt vidám lúzerek számára a tragikomédia biztosított rövid ideig menekülő útvonalat, de nem sokáig; mára mindenféle tragi a művészfilmek osztályára lett utalva. Burleszket is, tragikomédiát is csinálni úri huncutság lett, leginkább már a stúdió portájánál elhasaló világmegváltás.
Ma az az egyetlen megoldás, ha a hősök jó sokáig szívóágon eveznek árral szemben, esnek-kelnek és viccesnek szánt grimaszokkal megmagyarázzák, de a végét fix egyesre hozzák ki.
Ilyen ez a film is. Los Angelesben járunk, a South Central kellős közepén, pont ott, ahol a kapucnis fiúk idestova negyedszázada kavartak John Singleton korszakteremtő filmjében, a Fekete vidékben (Boyz N the Hood). De Syreeta Singleton – jelen műalkotás írója (első látásra csak névrokon) – nem veszi már olyan véresen komolyan a dolgokat, jobb sorsra érdemes hősnői bár csetlenek-botlanak, a néző az első pillanattól biztosra veheti, hogy a végén a megérdemelt jobb sors bekopogtat kilakoltatás dúlta hajlékukba. A film ehhez képest elég sokáig húzza, és valamennyire bájos is, csak a műfaj, a nyelv halott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
