Hadiárvák otthonában nőtt föl, aztán a piacon dolgozott mindenesként, majd kávéházat nyitott. Valahonnan lett pénze a vállalkozáshoz, biztos elszántan spórolt, de ez mintha nem lenne fontos. Látjuk, mi történik vele, milyen italokat, ételeket készít, a vendégeihez azonban olykor közelebb kerülünk, mint hozzá. Akad piaci díjbirkózó, csélcsap festő, jószívű hentes, van, aki lefelé csúszik, más takarékosan él. Senyvednek, elbuknak vagy meghalnak, csak kulturáltabban, mint ahogy egy Tar Sándor-i korcsma tájékán szokás. Bécsben, 1966-ban feltűnően hosszú ideig lehet lamentálni azon, hogy egy félőrült, de szeretnivaló, ugyanakkor tolvaj nő tetteire mentség-e, hogy szenvedélybeteg. Kapunk monológokat, amelyekhez nem tartozik ember, látni emlékezetes pillanatokat, például ahogy egy alkoholista feje körül, a nyitott ajtóban tejszerű derengés látszik, mert kinn eleredt a hó. Egy-egy mondat világosságot gyújt: „A vízben minden ember szép.” „Anya mindig keresztet rajzolt a hüvelykujjával a homlokunkra, mielőtt beúsztunk.” „Én voltam az… kérlek, ne mondj nekik semmit.”
A bécsi szegény élet a könyv szerint attól lesz a pokolinál egy fokkal jobb, ha az esetlegesen összekerült emberek tisztességgel bánnak egymással. Az az egyszerű öröm is segíthet túlélni valakinek, hogy minden hétvégén meglátogat egy nénit az otthonban, és ámítja, hogy az üzlet továbbra is jól megy, mert a puncs, amit ott mértek, az ő receptje alapján készült.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
