A világ vezetői nem hallgatták meg a nyolcvan felé közelítő Mael fivérek kérését, ők pedig az új albumuk címével nem restellettek erre reagálni. A MAD! ugyanakkor nem egy dühös protest lemez, hanem ahogyan az elmúlt időszakban megszokhattuk tőlük, egy változatos hangulatú zenei vegyes felvágott, amely a Sparks több mint öt évtizedes történelmének majd minden korszakát megidézi.
Önmagában figyelni is elképesztő az amerikai duó sokadvirágzását. A glam rocktól a diszkóig mindent kipróbáló együttes jó néhányszor majdnem a szakadékba vitte magát, majd mindig képes volt feltámadni. Mostanra pedig tényleg beérkeztek, és még mindig figyelemre méltó dolgokat csinálnak, amit az is bizonyít, hogy az új album történetük során először kis híján a brit lemezlista élén nyitott, Skóciában pedig be is húzta az első helyet. A Sparks meg is érdemli ezt a sikert, még akkor is, ha az utóbbi időszak anyagai közül ez sikerült a leghalványabban – főleg például a kései karriercsúcshoz (Hippopotamus, 2017) hasonlítva. Nagy gond azért nincs, Ron Mael szövegeinek cinikus humora továbbra is működik, fogós dalok is vannak (Do Things My Own Way, Drowned in a Sea of Tears), de összességében kissé olyan, mintha túlságosan rutinból készültek volna az új számok. A rajongók azért találnak majd itt is gyöngyszemeket, és meglepő módon talán pont a védjegyszerű iróniát nélkülöző szerelmes dal, a My Devotion marad a legemlékezetesebb.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
