Zene

Tisztában vagyok vele, hogy a Slayer ásatag zenekar, huszonvalahány éve ugyanazt játssza, olyan tagokkal, mint az eltúlzott G.I. Joe-mészárosra emlékeztető Kerry King gitáros, a tremolókar-rángató értelmetlen gitárszólók legikonikusabb figurája, vagy hathúros társa, Jeff Hanneman, az ostoba arcberendezésű Völkischer Beobachter-olvasó huszonegyedik századi megfelelője, továbbá azzal is, hogy a világ legjobb thrash metal anyaga, a Reign In Blood után a Slayer elvesztette létezésének értelmét, mert azt úgyse fogja túlszárnyalni soha.

Egy elit iskola tizenéves diákjai klikkekbe tömörülnek, hogy aztán minden elképzelhető módon intrikáljanak egymás ellen, miközben persze a legfőbb gondjuk a szüzesség elvesztésének a módja. Első számú harci eszközük, a pletyka is ennek megfelelően alakul: állandó téma a ki, kivel, hogyan és hányszor, illetve az ellenlábas alázása. Lássuk be, ez így nem nagy durranás, megannyi tinikönyv és -film jár erre a srófra.

Miközben anyanyelvünk eltűnésétől már csak azért sem kell tartanunk, mert mindig is képtelenek voltunk bármilyen idegen nyelvet rendesen megtanulni, a magyarul tanulók kis számát az érdektelenség helyett/mellett hajlamosak vagyunk azzal magyarázni, hogy a magyar nyelv megtanulhatatlanul nehéz. Erre büszkék is szoktunk lenni, hogy na ugye, milyen összetett, milyen bonyolult! A kétségkívül nem egyszerű feladathoz most már a neten is találunk fogódzókat, bár a kínálatot bőségesnek azért nem mondanám.

Testvérpárról szól, a két Grimm fivér mesegyűjteményén alapul, s ugyancsak két testvér, a zeneszerző Engelbert Humperdinck és a szövegkönyvet jegyző nővére, Adelheid munkája a máig legnépszerűbb német meseopera, az 1893-ban Richard Strauss által bemutatott Hänsel und Gretel, azaz a Jancsi és Juliska. S a tematika még tovább is folytatható, hiszen a darab első vázlata Adelheid két csemetéje számára készült, míg az ifjúsági operarepertoár sarkkövévé nemesült mesejáték - hogy a recepciótörténetet is játékba hozzuk - éppenséggel A két Lotti révén vonult be a világirodalomba.

Luc Besson állítólag az Arthur és a villangók után megfogadta, hogy visszavonul a rendezéstől, de megszegte fogadalmát - sajnos. Így most itt van egy közepes, de szerethető mesefilm kínosan gyenge második része, ami alig érthető az első rész nélkül.

Az Ashes Of American Flags a Wilco első zenés DVD-je. Meglepő, de a másfél évtizede létező és gazdag mozgóképes dokumentációval rendelkező rockzenekar eddig még nem jött ki hasonló kiadvánnyal. Volt már lemezkészítésről és zenekari krízisről/átalakulásról tudósító nagyszerű filmje (I Am Trying To Break Your Heart, 2002) és a Billy Braggel közös Woody Guthrie-históriát bemutató doksija (Man In The Sand, 1999); volt dupla Wilco-koncertlemez (Kicking Television: Live In Chicago, 2005) és Jeff Tweedy gitáros-énekes szólóturnéját dokumentáló - egyébként a most megjelent cucchoz hasonló hangvételű, és hasonló módon is szerkesztett: azt is Brendan Canty és Christoph Green készítette - turné-DVD (Sunken Treasure: Live in the Pacific Northwest, 2006). Azonban ilyen még soha.

Nem fogunk hazudni: ez a film borzalmas. Olyannyira, hogy magáénak tudhatja a "világ legrosszabb filmje" kétes elismerését is, elkövetője, Edward D. Wood Jr. pedig a világ legrosszabb rendezőjének választatott. A legendásan tehetségtelen filmes munkássága akkora hatással volt az ellenkező előjelekkel bíró Tim Burtonre, hogy az egyik legjobb filmjét teljes egészében neki szentelte. És hogy ne fogyjunk ki a legekből: a Kilences terv a világűrből a legutolsó film, amiben minden idők legnagyobb Drakulája, Lugosi Béla - még ha szöveg nélkül is, és csak két rövidke jelenet erejéig - feltűnik. (További jeleneteiben az arcát konzekvensen köpenyegével takaró csontkovács, Tom Mason helyettesítette.) A nem épp megtisztelő titulus és az Ed Wood című megunhatatlan film együttes hatásának köszönhetően a hollywoodi balsikerei következtében akut alkoholistává váló, majd némi pornóipari kitérő után igen fiatalon (54 évesen) elhalálozó Wood soha nem látott (és talán még általa sem álmodott) népszerűségre tett szert az utóbbi években.

Nemrég újranyílt a higiénikussá vált a Kassák Múzeum. A felújítás elkerülhetetlen és szükséges volt, Csaplár Ferenc vén bagolyvárából hófehér falú, fényes parkettájú (mint zongorafödélen a lakk, írja valahol Dsida Jenő), nagyablakú szalon lett. Vagyis kiállítótér. Ebben a kiállítótérben, amelyből most kiszipkázták a régi idők levegőjét, valahogy az életmű körül is sterillé vált minden. Andrási Gábornak, ha meg akarja oldani egyszer "a Kassák-problémát", elölről kell kezdenie mindent, a helyzet összes előnyével és hátrányával. Olyan társadalomban kell előállnia Kassák szocializmusával, képarchitektúrájával, prózájával és dadaista verskompozícióival, amely túl keveset változott a húszas évekhez képest ahhoz, hogy Kassák ne támadhatná épp olyan öngyilkos elszántsággal, mint annak idején. A kapitalizmus jelenkori közege azonban rafináltabbá vált: megtűri ugyan a múltbeli forradalmárok fölemlegetését, de a depolitizálásukat szabja feltételül. Olyan steril körülményeket teremt, amelyben Kassák, a festő vagy Kassák, a költő a homályos kulturális tudat része, de senki ne firtassa, hogy miért.

A 23 000 elbeszélése pontosan ott kezdődik, ahol A jég különös, lezáratlan lezártságában befejeződött (Szorokin a Trilógia második kötetében [Bro útja] inkább az első kötet második részének stílusában és annak cselekményét kiegészítve szőtte tovább a Tunguz-esemény egyik lehetséges megoldásának mitologikussá emelt, valószínűleg fiktív történetét). Ahogyan a szerző újabb regényeiben is előszeretettel él a montázstechnikával, úgy most is egy erősen fragmentált, ám a cselekményvezetést mégsem szétromboló narrációt kapunk. Sőt a 23 000 nyugodtan olvasható az előzmények ismerete nélkül is, hiszen mint a Trilógia korábbi két kötete, ez is kiragadható a jeges kontextusból, értelmezhető önálló regényként is. Így, előismeret (és előzetes várakozások) nélkül olvasva bár zavarba ejtő lehet jó pár esemény lezajlása, azok indokoltsága, valamint ezek töredék- vagy puzzle-szerű előadása, de az ily módon létrejövő feszültség kifejezetten termékeny olvasatot biztosíthat mindenki számára, ugyanis mindezek magyarázatát ügyes kis összefoglalóban kapjuk meg a regény közepén. A Fény Testvériségének egyik tagja saját perspektívájából mondja el az Eredendő Fény 23 000 sugarának teremtésmítoszát, akiknek legnagyobb tévedése a tükröző vízfelszínű Föld megalkotása volt, mely hiba miatt immár emberi testekben, ezekben a szánalmas, csak a "húsrobotok" számára kielégítő korpuszban élnek tovább, viszont a tunguzi meteor jegéből készült kalapács ütésére a szívük felébred és megszólal. Hogy a teremtés eme balfogását kijavítsák, mindannyiuknak össze kell gyűlniük, s kört alkotva beszélni a szívükkel, kimondani annak mind a huszonhárom Szavát - ekkor ismét a Fény sugaraivá válnak, a Föld pedig eltűnik örökre.

Noha a magyar apától és lengyel anyától származó szerző idejekorán figyelmeztet, hogy a Turulpörkölt lengyel felhasználásra, a külhoni közönség Magyarország-képének felfrissítése végett íródott, Krzysztof Varga "így éltek ti"-je a kollektív magyar pörkölt azon mélyrétegéig hatol, mely a hazai olvasókat sem hagyhatja hidegen. Varga apja szülőföldjére és gyermekkori emlékei helyszínére tért vissza, de a családtörténetnél is jobban érdekelte egy általa felfedezett szabadidős tevékenység: a turulspotting.

Már az előzenekarként fellépő Ektar is meglepetést okozott: Szőke Szabolcs héttagúvá bővült, inkább keleties-kontemplatív hangulatzenét játszó együttese éteries volt, mégis izgalmas és erőteljes. Nyugodtan elvitt volna egy önálló koncertet is.

Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvető Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tőlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.

című drámáját legutóbb Oskaras Korsunovas rendezésében láttam - és még mielőtt bárki dicsekvésnek vélné a litván előadás megtekintését, elmondom, hogy Budapesten láttam, a Bárka Fesztiválon, szerencsére szép ház előtt. Korsunovas-rendezést könnyű nézni, mert képei expresszívek, lendülete sodró, figurái sűrűek.

Az eltelt fél évtized igazolta: az utóbbi évek egyik leggyümölcsözőbb ötlete volt létrehozni az Irie Maffiát - hála érte Élő Márton (Dermot) harsonás-zenekarvezetőnek és Horváth Gáspár (mostanában Jumo Daddy) billentyűsnek. Az élő hangszereken előadott jamaicai zene klasszikus soul/funk betétekkel kiegészítve, s néha kifejezetten rockos felhangokkal tálalva kétségtelenül nyerő kombináció - ha megfelelő helyen és időben szólal meg, elemi erővel képes magával ragadni a zenei gyökerek újrafelfedezésére mindig kész publikumot.