Az Ashes Of American Flags a Wilco első zenés DVD-je. Meglepő, de a másfél évtizede létező és gazdag mozgóképes dokumentációval rendelkező rockzenekar eddig még nem jött ki hasonló kiadvánnyal. Volt már lemezkészítésről és zenekari krízisről/átalakulásról tudósító nagyszerű filmje (I Am Trying To Break Your Heart, 2002) és a Billy Braggel közös Woody Guthrie-históriát bemutató doksija (Man In The Sand, 1999); volt dupla Wilco-koncertlemez (Kicking Television: Live In Chicago, 2005) és Jeff Tweedy gitáros-énekes szólóturnéját dokumentáló - egyébként a most megjelent cucchoz hasonló hangvételű, és hasonló módon is szerkesztett: azt is Brendan Canty és Christoph Green készítette - turné-DVD (Sunken Treasure: Live in the Pacific Northwest, 2006). Azonban ilyen még soha.
A 2008 februárjában-márciusában rögzített Ashes megkapóan és kellemesen zavarba ejtő. Nem koncert-, nem turné- vagy dokumentumfilm - egyik sem, vagyis inkább egy kicsit mindegyik. Betekintést nyerhetünk a 2008-as Wilco-turné világába, megismerkedhetünk az úgynevezett kulisszákkal (ténylegesekkel és virtuálisakkal egyaránt), láthatunk zenekari hangbeállásokat, önvallomásokat és rövid zenészportrékat. Kapunk tizenhárom plusz hét nagyszerű képes-hangos Wilco-koncertfelvételt. És ami a riportszerű vonalat illeti, mindeközben sok minden megjelenik abból is, amitől, amiért és amiből ezek a dalok születnek: Amerika alulnézetből, a turnébuszból; lepattant downtownok, külvárosi színháztermek, Nashville, New Orleans, hipermodern építészeti objektumok, tájak, városok, emberek. A kontextus. És persze a jó dalok meg a fontos pillanatok. Tulajdonképpen lehetetlen egy-egy momentumot kiemelni, de ebből a dalcsokorból, ezekből a koncerthelyzetekből talán három, a DVD-n is egymást követő számot húznánk alá. Érdekes módon egyik sem friss darab, talán épp ezért tűnik fel, hogy ezek is milyen jók: a Via Chicago és a Shot In The Arm az 1999-es Summerteethről, a Monday a három évvel korábbi Being There-ről ismerős. Persze az Impossible Germany vagy a bónuszok közé pakolt I Am Trying To Break Your Heart is csodálatos, most is. No és amikor a film legeslegvégén, már a stáblista után Jeff Tweedy az apjával beszélget, az azért tényleg szép.
Persze nem meglepő, hogy ez a mozi ilyen - mármint, hogy összetett, rétegzett és így tovább, hiszen ez a zenekar is ilyen. A Wilco - a csak félig-meddig igaz állandó jelzős szerkezettel élve - az amerikai Radiohead: az egyik pillanatban olyan, mint egy rendes folkrock-zenekar, mondjuk a Band, a másikban meg New York-i artpunk, mondjuk, mint a Television, hogy aztán a "tiszta" country, a Sonic Youth-os noise rock vagy az ugyancsak hetvenes éveket idéző West Coast-soft rockleágazásokról már ne is beszéljünk. És persze ott vannak a zenészek. Jeff Tweedy, aki tényleg elképesztően karizmatikus énekes és ízesen játszó hangszeres muzsikus. Glenn Kotche, aki egy dzsesszista/avantgardista ütős és egy büntető hard rock dobos törvénytelen gyermeke. Nels Cline, aki ugyanez gitárosban: Tom Verlaine, Neil Young, Glenn Branca és Bill Frisell hat húron. És a többiek. Nincs mese: a Wilco esetében a kompetens hangszertudás, az elkötelezett "szakmázás" (jó hangszerek, jó pedálok, jó hangszínek és a többi) és a szabadjára engedett képzelet egyfelé mutatnak, bizonyítandó, hogy ha úgy tetszik, lehet (sőt: kell is) kint is, bent is egeret fogni.
Warner/Nonesuch, 2009
