lemez - HATEBREED: HATEBREED

  • Kovács Bálint
  • 2009. december 3.

Zene

Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvető Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tőlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.
Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvetõ Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tõlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.

És hogy ez nem csak egyszeri kilengés volt, azt hivatott demonstrálni a nemes egyszerûséggel Hate-breed névre keresztelt ötödik sorlemez is - vagy legalábbis egy része. Eleinte ugyanis épp azt kapjuk, amit már megszoktunk a Jamey Jasta vezette zenekartól: hol középtempós, hol valamivel gyorsabb, thrash metal ihletésû hardcore-t, a széplelkû zenebarátok számára alighanem kifejezetten rémisztõ üvöltéssel. Aztán ha addig nem is tûnt fel, a No Halos For The Heartless óó-zós stadionrefrénjénél már igazán gyanús kezd lenni, hogy valami változás azért mégiscsak van itt az eddigi lemezekhez képest - és akkor még nem is hallottuk az Every Lasting Scar kis túlzással rádiókompatibilisen dallamos refrénjét vagy a hardcore-mércével mérve egészen andalító, lírai instrumentális számot (Undiminished).

Ami pedig nem változott, az az okos, mûfajához és durvaságához képest összetett zene - halld elsõsorban a basszusszólót a Through The Thornsban, vagy a dallamos verzékkel váltakozó, igazi HC-zúzást a Pollution Of The Soulban. Akinek pedig túlzás ennyi dallamosság egy hardcore-lemezen, az továbbra is vissza-visszatérhet a felülmúlhatatlan, 2003-as The Rise Of Brutalityhez.

E1/Universal, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.