Korsunovas-rendezést könnyû nézni, mert képei expresszívek, lendülete sodró, figurái sûrûek. De olykor nehéz menni vele, mint például ebben a Hamletben, amelyben olyannyira felfokozott a "rendezõi érintettség", amennyire talán csak egy Hamletban vagy Hamlettal lehet: csupa személyesség az egész.
Vad kutakodás: az elején háttal ülnek nekünk a színészek egy-egy "igazi" öltözõasztalnál, és egyre fürkészik-ostromolják a saját tükörképüket: "ki vagy te?" A kérdés ezzel föl van téve, a mondandó ki van jelölve: erre keres választ az elõadás - és nem talál.
Pedig a tükör nagyot játszik: mindvégig e hangsúlyozottan színházi díszletben pereg az elõadás, a tükör állandóan jelen van, benne kell lenni, bele kell botlani, nemcsak a játszó személyeknek, hanem olykor nekünk is meg kell pillantanunk önmagunkat. Miközben a darab ismert epizódjai peregnek - olyik lassítva, olyik zanzásítva, olyik kétszer is, olyik meg a hiányával tüntet -, el lehet gondolkodni, vajon ül-e akár egyetlen olyan nézõ köztünk, aki nem ismeri a darabot? Ha igen, akkor bizony nem is fogja megismerni, megérteni még kevésbé.
Korsunovas ugyanis evidenciának tekinti, hogy "mihez képest" emeli ki az egyes epizódokat: a Hamlet-ismeretünkhöz képest. Ezért mosódhat egybe Hamlet atyjának szelleme a trónbitorló és gyilkos Claudiusszal, vagy a két jóbarát, Marcellus és Bernardo a két hamis baráttal, Rosencrantzcal és Guildensternnel. Mert mind értjük, ugyebár, mikor ki kicsoda.
A vége aztán jól össze van csapva - de hisz mind meghalnak. Talán egy legutolsó pillanat adatott a fõhõsnek - megsejthetett valamit önnön kilétérõl.
Oskaras Korsunovas Színház, Bárka Fesztivál, november 4.
***
