Interjú

„A hibát kell arannyá változtatni”

Palojtay János zongoraművész

Zene

A harmincas éveiben járó zongoraművész fél lábával az underground színtéren, a másikkal a koncerttermek színpadán áll, és szívesen venné, ha bátrabban megszólítanák a koncert után. Akkor is, ha aznap este nem elégedett.

Magyar Narancs: Klasszikus zongoraművészként improvizálni is szoktál. Nem megszokott dolog.

Palojtay János: Sajnálom, hogy nem az, egy számomra ideális világban a zenész folyamatosan kísérletezik; ha épp nem is alkot, legalább átír, és – szinte csak mellesleg – a sajátjai mellett mások darabjait is játssza. Zeneszerző és előadó szétválasztása eleve viszonylag friss fejlemény, száz-százötven éve jobban elmosódtak a határok. Kiváltképp a barokk korban vagy az azt megelőzőkben, amikor a kotta sokkal inkább csak tájékozódási pontként szolgált, nem a mű végleges állapotát mutatta.

MN: Egészségtelen ez a szétválasztás?

PJ: Úgy látom, sok baj forrása. Tapasztalataim szerint az a kevés szerző, aki hangszeresként is rendszeresen fellép, sokkal átélhetőbb zenét ír, és talán kicsit szolidárisabb is az előadókkal, már ami a játszhatóságot illeti. Azok a hangszeresek pedig, akik maguk is komponálnak, más szerzők logikáját is hamarabb feltérképezik. A könnyűzenében – bár Weber Kristóf „mai népzene” megfogalmazását jobban szeretem – általános, hogy kottát olvasni alig vagy nem tudó zenészek addig próbálgatják az akkordokat, dallamokat, míg egyszer csak azt mondják: ez az, legyen így. Mi, az úgynevezett „komolyzenészek” hajlamosak vagyunk ezt lenézni a tudatosság hiánya miatt, holott az elmúlt néhány évszázad legtöbb műve lényegében ugyanígy keletkezett: először született a zene, majd abból a kotta. Csak persze sokkal több mesterségbeli tudással. Vélhetőleg egy fúga akkor is papíron született, és csak azután szólalt meg, ugyanakkor a mai kortárs komolyzenében kicsit túlsúlyban érzem a szerkesztés szerepét az ösztönösséghez képest. Persze ezek nem ilyen tisztán szétválasztható dolgok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.