Magyar Narancs: Klasszikus zongoraművészként improvizálni is szoktál. Nem megszokott dolog.
Palojtay János: Sajnálom, hogy nem az, egy számomra ideális világban a zenész folyamatosan kísérletezik; ha épp nem is alkot, legalább átír, és – szinte csak mellesleg – a sajátjai mellett mások darabjait is játssza. Zeneszerző és előadó szétválasztása eleve viszonylag friss fejlemény, száz-százötven éve jobban elmosódtak a határok. Kiváltképp a barokk korban vagy az azt megelőzőkben, amikor a kotta sokkal inkább csak tájékozódási pontként szolgált, nem a mű végleges állapotát mutatta.
MN: Egészségtelen ez a szétválasztás?
PJ: Úgy látom, sok baj forrása. Tapasztalataim szerint az a kevés szerző, aki hangszeresként is rendszeresen fellép, sokkal átélhetőbb zenét ír, és talán kicsit szolidárisabb is az előadókkal, már ami a játszhatóságot illeti. Azok a hangszeresek pedig, akik maguk is komponálnak, más szerzők logikáját is hamarabb feltérképezik. A könnyűzenében – bár Weber Kristóf „mai népzene” megfogalmazását jobban szeretem – általános, hogy kottát olvasni alig vagy nem tudó zenészek addig próbálgatják az akkordokat, dallamokat, míg egyszer csak azt mondják: ez az, legyen így. Mi, az úgynevezett „komolyzenészek” hajlamosak vagyunk ezt lenézni a tudatosság hiánya miatt, holott az elmúlt néhány évszázad legtöbb műve lényegében ugyanígy keletkezett: először született a zene, majd abból a kotta. Csak persze sokkal több mesterségbeli tudással. Vélhetőleg egy fúga akkor is papíron született, és csak azután szólalt meg, ugyanakkor a mai kortárs komolyzenében kicsit túlsúlyban érzem a szerkesztés szerepét az ösztönösséghez képest. Persze ezek nem ilyen tisztán szétválasztható dolgok.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
