Pedig az évek során nemcsak hirtelen művészetivezető-váltásra került sor – a Kokas Katalin–Kelemen Barnabás házaspártól a Baráti Kristóf–Várdai István művészkettős vette át a Kaposfestet –, hanem Kokasék gyakorlatilag áthelyezték saját fesztiváljukat a Zeneakadémiára, és az is sikerrel fut Fesztiválakadémia néven. Elmondható tehát, hogy a kamarazene kilép a koncertélet mostohagyerekének újabb kori státusából, s ez elsősorban a minőségnek köszönhető – amihez viszont nem elég jó előadókat hívni. A Kaposfest különösen izgalmas idei műsora elsősorban Várdai István kapcsolatait, ízlését és jó ösztöneit dicséri. Pedig a feladat nem egyszerű. Nem mindegy, hogy egy darab délelőtt van vagy este, a koncert (sőt, az egész fesztivál) elején, közepén vagy a végén következik, mi volt előtte, mi jön utána. Vannak hagyományos receptek, hogy mi hová kerüljön, de itt merészebb, érdekesebb választásokat hallhattunk, miközben sokféle igénynek és elvárásnak kellett megfelelni: szeressék az előadók, szeresse a helybéli zenebarát, aki nincs elkényeztetve a fővárosi választékkal, de a fővárosból egy hétre leköltöző
feinschmecker se fanyalogjon. Továbbá legyen a műsorban elég új, de megnyugtatóan ismerős darab is, érezzük egyaránt indokoltnak, ha rövid, illetve hosszú, ne legyen erőltetetten kontrasztos, de egyhangú se, legyen tréfa és legyen dráma, hallhassunk minden előadót legalább kétszer, de inkább többször, jól illeszkedjenek egymáshoz a műfajok – és ez csak néhány szempont abban a bonyolult hálóban, amelyet Várdai szőtt. Kockázatos kiemelni egyes darabokat ebből az üdítően sokszínű eseménysorból (különösen, mivel csak négy napig lehettem jelen), tegye ezt majd a kritikus, de Schönberg Megdicsőült éje és Berio Népdalokja Károlyi Katalinnal csúcspontokat jelentettek, ezzel szemben szívesen eltekintettem volna a Beethoven-tanítvány Ferdinand Ries Eroica-átiratától zongoranégyesre, amelynek (ellentétben Liszt zseniális Eroica transzcendens etüdjével) kevés köze volt a szimfóniához, de nem az előadók hibájából.
A Kaposfest továbbra is izgalmas mezsgyén halad: nem tömegeket vonzó sztárokat léptet föl – bár egyik-másik fellépő bízvást mondható világklasszisnak –, hanem túlnyomórészt
fiatal, de már sokszorosan bizonyított, kiváló és sokféle művészt, akik láthatóan élvezik az egymással és a művekkel való találkozást, a kisváros családias légkörét és a közönség lelkesedését. A műsorhoz hasonlóan a tucatnyi országból érkező előadói gárda is kivételesen sokszínű volt. Közülük önkényesen kiragadnám az algériai-francia Gilles Apapot, az idomíthatatlan virtuóz hegedűművészt, a tökéletesen felszabadult, határokat nem ismerő muzsikust: ő, bármi történjék is, kezdettől fogva a saját útját járja az ír (vagy bármilyen) népzenétől a klasszikus hegedűversenyekig, a Kazanyi Kamarazenekartól a Berlini Filharmonikusokig. Kaposváron először varázslatos improvizációit hallhattuk, majd Várdai Istvánnal Kodály Duóját játszották, frissítően egyéni interpretációban. Egészen más és hasonlóan ragyogó jelenség a Berlinben élő japán Akaszaka Tomoko brácsaművész, aki nemcsak csodálatos játékával, hanem boldogan együtt játszó és nagyszerűen támogató attitűdjével is kitűnt, és nem utolsósorban még a brácsásokat ekéző vicceket is szereti.
Komolyzenei stand up
A Kaposfest továbbra is a jól bevált struktúrára, a délelőtti és esti koncertekre épült, és mivel ma egyetlen fesztivál sem élhet meg pusztán saját fő profiljából, közéjük alternatív programokat is kínált: gasztronómiát – egyebek közt egy nemzetközi zsűri által a világ legjobbjának minősített, valóban jó csokoládét, továbbá kézműves söröket –, csillagnézést a Zselicben, a város szülötte, Rippl-Rónai József új arcát, a Bartók rádió műsorvezetője, Bősze Ádám pedig új műfajjal, a komolyzenei stand-uppal jelentkezett. Plauzibilis az elképzelés, hogy az egyik fajta program a másikra is bevonzza a közönséget. Nagy kár azonban, hogy áldozatul esett az eddig mindig népszerű élő, informatív és mulatságos előadás-sorozat az aznapi koncerteken elhangzó művekről, pedig az valóban közel hozta és még érdekesebbé tette a koncerteket. Helyettük írott műismertetéseket osztottak, az élménykeresők kontra papírgyűjtők vitában ezúttal sajnálatosan az utóbbiak mellé állván.
A délelőttönként megjelenő, az előzőre és az aznapra tekintő Kaposfest Times is újított: ezúttal mindennap új, témába vágó verset jelenített meg a fesztivál idei „rezidens költőjétől”, Lackfi Jánostól, aki az egyik koncertszünetben fel is olvasta az aznapra írt versét, nagy sikerrel, az újság hátoldalán pedig mindennap másik író kapott helyet. Az angol Bartók-szakértő és zenekritikus, Malcolm Gillies is naponta vissza- és előretekintett a koncertekre, ami nem csak a nem magyar nyelvűek számára volt értékes hozzájárulás.
Kaposvár, augusztus 13–19.
