Nekrológ

A mesterterv tudója

Pharoah Sanders (1940–2022)

Zene

Amióta világ a világ, sok zenész sokféle műfajban igyekszik megragadni, kifejezni és átadni a „metafizikait”, de ez csak különleges pillanatokban rezonál a hallgatókban úgy, ahogy az előadó szeretné. Amikor Pharoah Sanders szeptember 24-én meghalt, rengetegen reagáltak így: „Köszönjük a spirituális élményt!” A jazzhagyomány egyik őrzőjének tekintett, olasz származású amerikai szaxofonos, a nagy tudású Joe Lovano például ezt írta: „Megvilágosítottál előttünk túlvilági helyeket a kozmikus kifejezéseiddel.”

Érdemes eltöprengeni azon, hogy mi váltotta ki a rajongók és zenésztársak által kozmikusnak, földöntúlinak, spirituálisnak stb. leírt hatást Sanders zenéjében. Idősebb kori játéka letisztultságot mutatott, már-már eszköztelennek, de még mindig energikusnak tűnt; ennek előjeleit az elementáris erőt mutató első korszakában is ki lehet mutatni. Saját néven kiadott kései lemezei sugározzák a nyitottságot, áttetszőséget, tisztaságot, a fényt, a földi lét meghaladására tett közvetett utalásokat. A pentaton, legato dallamok, a nyugodt páros ütemek, a békés harmóniák uralják. Szaxofonozásáról – a jazztörténet megkerülhetetlen hangjáról beszélünk – már eddig is értekezések születtek. Hat évtizedes pályáját végigkísérve azt látjuk, hogy a radikális avantgárdtól, az AllMusic szerint, már-már anarchista hangzástól jutott el a világon mindenhol és mindenki által érthető szeretet- és békeüzenetekig. De ebben semmi ellentmondás nincs. Coltrane-ról szól, de Sandersre is igaz, amit az egyik lemezén egy Coltrane-szerzeménynek, a Moments Notice-nak szöveges változatában hallunk: „…szívünket szeretettel és harmóniával töltöd meg”.

Sanderst Farrellként anyakönyvezték, a Pharoah-t művésznévként használta, de még nagyanyja nevezte így. 1940. október 13-án született az arkansas-i Little Rockban, egyszerű családban. Először dobolgatott, de miután a helyi templomi közösség révén vehetett egy olcsó klarinétot, „pályaválasztása” eldőlt. De „kereső” attitűdje bölcs öregkoráig megmaradt: első szaxofonját csak az érettségi után tudta megvenni, noha akkoriban főleg a festészet érdekelte. Kaliforniai iskolás évei után 1962-ben költözött New Yorkba, hogy a tűz közelében lehessen. Mindenféle munkát vállalt, ha kellett étteremben is, de nem mindig volt hol aludnia. Viszont Don Cherry, Ornette Coleman, John Hicks, Billy Higgins és mások társaságában mozgott, próbált tanulni, fejlődni, Sun Ra zenekarában is szerepelt, és saját együttest is alapított. De a döntő jazztörténeti pillanat azután történt, amikor John Coltrane felfigyelt rá. Sanders saját együttesével is adott ki lemezt, de mindent megváltoztatott, hogy 1964 vége felé Coltrane stúdióba és koncertekre is hívta zenélni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.