Ez történt Dev Hynes-szal is, aki a kétezres évek derekán még egy dance punkos zenekarban tűnt fel, majd Lightspeed Champion néven folkos barokkpoppal folytatta szólóban, hogy végül Blood Orange névre váltva készítsen funkkal feldobott new wave-es lemezt, majd még egyet Cupid Deluxe címmel, amelyen erősebben bejöttek a diszkós, r&b-s és soulos hatások. Hynes ekkorra már keresett producer volt: dolgozott Sky Ferreirával, Solange-zsal, a Chemical Brothersszel és Kylie Minouge-gal, valamint filmzeneírásban is kipróbálhatta magát. A második Blood Orange-lemez után így leginkább az volt a kérdés, hogy a nyughatatlan zenész megmarad-e ezen az úton, vagy ismét egy száznyolcvan fokos fordulat következik nála.
A Freetown Soundon kiteljesedik a Cupid Deluxe-on kitapogatott univerzum, és nagyon szép, hogy a korábban még sztereotipikusan fehér műfajokkal próbálkozó zenész végül egy ilyen identitáskereső lemezzel talál rá arra a – szintén sztereotipikusan – fekete popkulturális körre, amelyen belül igazán ki tud bontakozni. Hynes elmondása szerint a lemez gondolati alapja az, hogy apja és anyja is éppen 21 éves volt, amikor Sierra Leonéból, illetve Guyanából Angliába mentek, mint ahogy ő is 21 volt, amikor Angliából Amerikába költözött. A lemez pedig azokról és azoknak szól, akik feketék – vagy épp nem elég feketék bármilyen kontinensen.
A Freetown Sound referenciákkal kollázsszerűen zsúfolt dalai amolyan Ariel Pinkes időutazással visznek el a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára, elsősorban nagy ikonja, Michael Jackson idejébe. Sorra jönnek az olyan refrének, amelyeket „le mernénk fogadni, hogy már nagyon régen hallottunk, pedig mégsem”. Mindezt olyan mértékadó hangszereléssel, amely vad is tud lenni, de az alkotó pontosan érzi azt is, amikor a kevés is elég; még a kicsit indokolatlannak tűnő szaxis átvezetések is végeredményben a helyükön vannak. Hynes ráadásul attól sem riad vissza, hogy egy-egy számot szinte teljesen átengedjen a vendégeinek, Nelly Furtadónak vagy mondjuk Empress Ofnak. Ennek, valamint a spoken wordös betéteknek és a múltból, jelenből egyaránt felvonultatott interjúszemplereknek köszönhetően (a De La Soultól kezdve Chance The Rapperen át egészen a különféle közszereplőkig sokan megszólalnak) fiktív filmzeneként áll össze az év egyik legfontosabb fekete albuma, amelyet simán oda lehet tenni Kendrick Lamar (To Pimp A Butterfly) vagy D’Angelo (Black Messiah) utóbbi lemezei mellé még akkor is, ha egy picivel ezek zsenalitása alatt van a színvonal.
Domino, 2016
