Zene

Orlando Cachaito Lopez: Cachaito.

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

1947-ben, egy bizonyára borongós augusztusi napon a vén Churchill széles ívben kipöccentette ujjai közül a körmére égő szivarcsutkát, és ezt találta mondani: "Engedjétek a napfényt a Vasfüggöny mindkét oldalához, s ha mindkettőt egyformán beragyogja, nem is lesz többé Vasfüggöny." Vagy valahogy így. Nagybetűvel mondta. Aztán cirka negyven év is eltelt, míg azt az átkozott függönyt lebontották, hogy a kilencvenes évek közepétől Schengen bársonyos drapériája vesse árnyékát a keleti nézőtérre.

Ki így, ki meg úgy szublimálja a méretprobléma körüli tipikus férfiszorongást. Van, aki nagy terepjárót, van, aki - sok kicsi sokra megy alapon - grandiózus tömegeket mozgat. Ámbár az utóbbinak a kellő mértékű - lehetőleg totális - hatalom is előfeltétele.

Kedves egybegyűltek, elfogultságot jelentek. Ebben a filmben a Magyar Narancs benne van nyakig, ki ne hagyják. Próbálom felsorolni névvel, címmel, rendfokozattal, biztos kihagyok valakit. A rendező már eleve: jazz szakos kolumnista minálunk. A társ-forgatókönyvírót keressék az egotrip rovatban. Alex, az akcentikus csodadoktor sem csak a filmben kulcsfigura. Időváltozás idején szokott is fájni az a sok oldalunk.

Az 1948-ban született szerző a Daily Telegraph zenekritikusa, szenvedélyes zenészportrégyűjtő, magyarul jelen kötet a második munkája (Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért címen tavaly jelent meg könyve) és így tovább... Így kezdeném mondandómat, ha erről volna szó. A két könyv kitűnő, "lebilincselő", tele van csámcsogni való sztorival, leleplezéssel, egyszóval jó könyv mind a kettő. Tessék elolvasni, és tessék kétségbeesni...

Az, hogy Sophie Calle neve szinte alig ismert Magyarországon, alapvetően arra vezethető vissza, hogy nem valamelyik tradicionális és látványos képzőművészeti műfajban (festészet, szobrászat stb.), hanem egy sajátos, nevezzük így: konceptuális elbeszélő művészetben utazik. Ennek tárgya pedig saját identitásának folyamatos keresése a fotográfia és szöveges leírások segítségével.

Meglehet, csak az idő múlása teszi, de mind kevésbé tudom elviselni az ifjabb koromban még oly kedves atonális zajokat: ahogy az ember érdeklődése egyre messzebb kerül az egykori vasverés-torzított ének-dobgép hármasságtól, úgy fedezi fel, hogy egészen konzervatív értelemben vett, zeneszerű zenék is vannak a világon, melyekben dallam, csaknem tradicionális, sodró ritmusok, helyenként megejtően szép vokálok lelhetők fel, azután menthetetlenül olyasféle zenéket fog hallgatni, amilyeneket például a Stereo Deluxe (nacionálé szerint német, műfajilag nu jazz, efféle) kiadó produkál immár évről évre.

Lovano ma New York legelismertebb szaxofonosa, és okkal az. Zenészcsaládban született 1952-ben, a Berklee College Of Musicban (is) tanult, játszott Chet Bakerrel, Charlie Hadennel, Aldo Romanóval, Ed Blackwell-lel. Nagyszabású életmű van mögötte, elég, ha csak a nemrég Magyarországon is járt trióval készült felvételeire gondolunk, melyben Paul Motian dobol, és Bill Frisell gitározik. Gurulós stílusa, kiváló tempóérzéke van, szeret a legjobb dobosokkal dolgozni.

Amikor a Vígszínház hatalmas színpadának mélyén feltárul egy ajtó, és a szikrázó fényben ott látjuk a két meggyilkolt asszonyt, amint a fejükre ömlik egy vödör vér - akár láttuk Tordy Géza győri Bűn és bűnhődés-rendezését, akár nem -, tudhatjuk, hogy itt egy régi-új dramaturgia működik, a külső és belső folyamatok kiragadott képeivel. Brecht és thriller, megőrizve-megszüntetve.

. .

Afesztivál ünnepszámba menő előadásokat is hozott. Ennél több nem is kell, örömmel várjuk a következőt. De vajon miért az időbeli (és lássuk be, némi tematikai) átfedés az Alternatív Színházi Szemlével? És ha már egy időben volt a kettő, miért nem oda hívták meg a képzőművészeti ihletettségű Fanny & Alexander társulat Romeo és Júliáját? A play-back szürreál-minimálszövegen és a hörgésen kívül a zenék és a zajok tisztán észlelhetők voltak. Sajnos nem nagyon láttam, mi folyik a csak mérsékelten áttetsző háló és a sötétség leple alatt, ráadásul időnként elvakított valami vadkereső lámpa. Az előadás - ha azt akarták megértetni velem, hogy nincs élet, nincs szerelem, csak a menekülés vágya - elérte a célját.

Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk

Bálint Eszter tízéves volt, amikor Halász Péter korábban Kassák Stúdió néven ismert színházi társulata – és annak oszlopos tagjaként édesapja, Bálint István költő-színész-rendező és édesanyja, Kollár Mariann – 1976-ban elhagyta Magyarországot, hogy átmeneti párizsi dekkolás után New Yorkban Squat Theatre néven bevonuljon a színháztörténelembe.