Zene

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

Amostani Music az első Madonna-lemez, amely nem Amerikában, mégis a leginkább amcsi imázzsal készült. A fazon újabban egyfajta szőkés techno-cowboy csajra vétetett; az elektromos tehénpásztorlány countrygitárt pönget, de DJ-ért kiállt, minekután szívószállal nyakalja a féllityós, gyorséttermes eperturmixot.

Ez nekem az első Kispál-lemez, hogy azt gondolom: nem sikerült sem jobbnak, sem másnak az előzőnél. Ha szőröznék, most azt mondanám: csalódás ennyiben. De miért szaroznék azzal a zenekarral, amely igen közel férkőzött hozzám sok éve, nem tágít azóta sem, s még ki tudja...

A kimustrált táskaírógép-küllemű "náci titkosítógép" háborús jelentőségét leginkább az atombombáéhoz szokták hasonlítani, történetét mitikus homály övezte egészen a hetvenes évekig, volt olyan brit kódtörő, aki húsz évvel a háború után sem adhatta ki emlékiratait, hacsak nem akart államtitoksértés gyanújába keveredni. A múzeummá alakított Bletchley Park kódtörő központban őrzött egyik ritka, több tízezer dolláros eszmei értékű példányt egyébként idén áprilisban

Metanoia Különítmény a Trafóban: Túlment

Az alábbi fekete énekes-dalszerzők debütáló anyagait egyaránt a nyár lemezeiként emlegette a külhoni sajtó, és bár hozzánk csak mostanában értek el, az évszaktól függetlenül forrón ajánlom mindkettőt.

Ha a magyar fotóművészet nagyjairól beszélünk, akkor nem szokás megkerülni Pécsi József nevét. Sőt szokás a nagy klasszikusok egyikének tekinteni, bár valójában ő maga a nagy klasszikus, amit, akárhogy nézzük, nehéz lenne cáfolni.

Arról éppenséggel lehetne vitatkozni, hogy Günter Grass, a tavalyi irodalmi Nobel-díjas milyen (nagy valószínűséggel egyregényes) íróként marad meg majd az ún. utókor emlékezetében és az irodalomtörténetben - viszont az biztos, hogy valami egészen másként a huszadik századi német történelem (át)értékelésének területén. A bádogdobbal 1959-ben, harminckét évesen robbant be az irodalmi életbe, természetesen a Nobel-bizottság is ezt találta különösen elismerésre méltónak pontosan negyven év után (a tagok minden bizonnyal ennyi idő alatt tudták végigolvasni az amúgy igencsak olvasmányos regényt). Igaz, nemcsak e műve kavart hatalmas vitákat, a magyar mérce szerint szoclibnek mondható író minden létező közügybe belekotyog, otthon ezért aztán kevésbé is tisztelik, mint külföldön.

Gondolom, gyanúsan hangzik: azt tartom e gyűjtemény egyik erényének, hogy akad rajta pár vacak szám is. Átfogó képet adni a rairól nem is lehetne másképp, hiszen újabb és újabb hullámaival a partra vetett egy csomó gagyit is. Csak azt nem értem, miért jó egy tisztességes áttekintésnek, hogy szót sem ejt az előadóiról; hogy nekem kell egy ilyen minimál-bedekkerrel bajlódnom...

Marketing és művészet tudatos találkozása a tribute-album. Nagyszülői korba kellett érnie a popzenének, hogy megszülethessen. Évtizedeknek kellett eltelnie, generációknak felnőnie, hogy legyen mire és legyen kinek visszatekintenie, legyen kire emlékezni és emlékeztetni. Hívhatjuk hommage-nak, tisztelgésnek, főhajtásnak, mindegy, lényeg, hogy mindenki jól jár vele. Élő vagy holt, akinek dalai feldolgozásával a tiszteletet megadják, az klasszikussá nyilváníttatik. Bárhogyan bánnak művével, neki csak használhat: ha eredeti dolgokra inspirál, azért, ha nem tudnak felnőni hozzá, azért. Aki feldolgoz, saját tehetségét méreti meg magas mércével, visszaadja az előtte járóknak, amit tőlük kapott, s ha saját jogán még kevéssé ismert, figyelmet kelthet, elhelyezheti önmagát a zene történetében. Aki pedig mindezt lehetővé teszi, a kiadó, túl azon, hogy szerencsés esetben színvonalas terméket segít világra, visszafelé és előre egyaránt működteti a gépezetet: újra piaci tényezővé tesz régi és/vagy elfeledett értékeket, és köztudatba dobja a holnap remélt hőseit. Termel is folyamatosan a tribute-business. Most éppen, mintha a végtelen felé tartanának, Tim & Tom került sorra és egymás mellé a Manifesto Records műhelyéből.

Gregor Piatigorsky: Csellóval a világ körül

Ha Hollywood bevetésre indul, mindig tudományos színvonalú és mennyiségű arzenált visz a hóna alatt, nehogy má´ véletlenül mégis a sárgák (az utóbbi időkben arabok) győzzenek. Most is oldalakra rúgna a hiánytalan enumeráció, amiből ha az Ördögűző, a Francia kapcsolat többszörösen díjakkal dekorált rendezőjét kiemeljük, már önmagában rábeszélésnek számít. Ha ehhez még hozzávesszük a műfaji sokszínűséget (tudniillik egy tárgyalótermi drámába ojtott, háborús jellegű, nyomozásos akciómozit látunk), megállapíthatjuk: megint meg van dolgozva a pénzünkért. Az még csak hagyján, de a jegy mellé, mint gyakorlatilag minden ilyen háborús mozialkalommal, most is kapunk egy nagy rahedli ideológiát, amivel mellesleg, kösz szépen, de tele van a padlás.

Kolinda, Kolinda II., Kolinda 1514., Kolinda 6., Transit, ´sz, Ráolvasás, Szerelem 1977-1997 (Narancs-mellékletként), Elfelejtett Istenek

Blixa Bargeld, az 1980-ban alakult, angolszászok számára kiejthetetlen nevű, Einstürzende Neubauten zenekar énekese és alapítója, fekete öltönyben, negyvenévesen a mikrofonok és kamerák előtt olyan jelenség, amiről csakis a nyolcvanas évek rezervált és misztikus Nyugat-Berlinje juthat eszünkbe. Az indusztriális társadalom kitaszított gyermeke és a new wave ikonja egyszerre, akár az a kis menetelni nem tudó, barlangrajzot idéző pálcikaember, a zenekar emblémája. Jól bírja az interjúszituációt, csak kicsit izgul, és általában szellemesnél szellemesebb válaszokat ad mélyen búgó hangon, hogy semmiképp se legyen feszengős a következő kérdésre való várakozás. Nem hajlandó felülni olyan beugratós kérdéseknek, hogy például: Érzi-e azt a fránya öregedést, Blixa úr?