Lemez: Rizikó (Tartit; Bayuba Cante; Ankala § WorldOrchestra)

  • 2000. szeptember 28.

Zene

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

Ankala & WorldOrchestra

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

A Szigeten arra kértem a Világzenei színpad sztárjait, tegyenek különbséget népzene és world music között. Míg Natacha Atlas számára elsősorban akusztikai természetű volt a kérdés, Frank London inkább a marketinget emelte ki, ugyan ő világzeneként hallgatja Beethovent is: "Minden zenét tekinthetünk úgy, mint egy nép, egy közösség, egy hely vagy egy idő zenéjét, az egyetlen meghatározó tényező az, hogy a közösségről alkotott fogalmunk állandóan változik." A muzsikás Hamar Dánielnek világzene a gyimesi hegedűsök játéka is, a cimbalmos Balogh Kálmán a hagyományos előadásmódhoz való kötődésben, illetve az attól elrugaszkodásban látta a differenciát. A 16 lóerős David Eugene Edwards szerint "a népzene nagyon szigorú, túl komolyan veszi a gyökereit", a disszidens Uve Müllrich pedig nagyon utálja a világzene szót, "ma már mindenre rányomják ezt a címkét". Mindazonáltal "az internethez hasonlatos csereként" jellemezte: "Körülöttünk számos ember jön-megy, ezektől az emberektől mi nagyon sokat tanultunk az otthonukban, és amennyire mi emancipáltuk magunkat a környezetükben, ők most ugyanazt teszik a miénkben." És így tovább, így tovább - egyfelől...

Mert a bizonytalanságon, szerencsére, hamar túl szoktam esni: az a jó világzene, amire én azt mondom. És azt is tudom, "meghatározásért" nem azokhoz kell fordulni, akik csinálják, hanem azokhoz, akik pénzzé teszik, vagy dumálnak róla. Máris tiszta sor: 1987-ben, amikor kiadói körben megszületett e fogalom, muszáj volt a népzenei indíttatású, de eredeti zenét előadó Ofra Hazát, Mory Kantét és társait olyan címkével látni el, amely a tradicionális népzenétől éppúgy megkülönbözteti a lemezeiket, mint a kommersz poptól. A world music utóbb innen dobbantotta magát a népzenéhez kötődő muzsikák gyűjtőfogalmává, s vált a különféle kultúrájú, de egymás iránt nyitott muzsikusok közös zenei nyelvévé, gyakorlatává.

H

Mindezt a tekintélyes Network kiadó három új kiadványa pörgette át bennem. S hogy tűnődni kényszerültem, vélhetően jelzi: egyik sem szippantott be istenigazán, ám szabadulni sem akartam tőlük, mert azokat a kérdéseket vetették fel, amelyekről az ezredforduló világzenéje szól.

A legvonzóbbnak a mali tuareg nők Tartit nevű zenekarát találtam. Eleve már talán azért is, mert még soha nem hallottam tuareg zenét - egy olyan népcsoport számára, amely a túlélésért küzd a kormánnyal és a sivataggal, nyilván kevésbé inspiráló a szórakoztatóipar. Griot zenészei számára inkább társadalmi és kulturális küldetés az ősi hagyományok fenntartása. Ebből adódóan unikális és hardcore folklór az Ichichila album; könnyen lehet, hogy a jórészt csak tapssal és dobokkal kísért éneke többszöri nekifutást kíván, de a fátyla alól végül is ki-kivillan az eksztázis.

Míg a Tartité zárt közösségi, a Bayuba Cantéé globál zene. Nyugat-afrikai yoruba ritmusok képezik a Cheba dalainak alapját, ehhez teszik hozzá a Kubából-Chiléből-Máltáról-Hollandiából-Németországból-Iránból-Törökországból-Brazíliából-Argentínából érkezett zenészek a magukét. És félek, ahogy kissé kínos leírni-elolvasni egy ilyen sort, a hallgatásával is baj van: kivédhetetlen rizikó, hogy kilógjon itt-ott a cselló, a fuvola vagy a funkys basszusgitár, és erőltetetté, hiteltelenné váljon általuk a latin zenék iránti közös szerelem.

A Bayuba Cante egyébként egy működő, koncertező zenekar, míg a szintúgy globál Ankala & WorldOrchestra "csak" egy projekt. Az aboriginal Mark Atkins és Janawirri Yiparkka didjeridooival volt már dolga a Networknek (Rhythms From The Outer Core), de most még mögéjük pakolt egy nemzetközi válogatottat a Didje Blows The Games album kedvéért. Kofi Ayivor az Osibisából, Francois Castiello és Bruno Girard a Bratschból plusz free dzsessznek David Murray, Indiának a tablás Shakar Lal et cetera et cetera. Játszottak már együtt páran, mégsem érzem, hogy egymásnak + a hallgatónak rendelte őket a teremtő. Inkább azt: ha ennek a kísérletnek a határok feszegetése volt a célja, akkor több mint eredményes: (nekem) leginkább a franciáknak köszönhetően meglepően érzékeny érintésekre is futotta; de hogy a maga módján szólhatott volna, szólhatna így népzene, azt nem tudom elhinni neki.

Marton László Távolodó

Tartit: Inchichila; Bayuba Cante: Cheba; Ankala & WorldOrchestra: Didje Blows The Games; Network, 2000, terjeszti a PS 98.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.