Ankala & WorldOrchestra
A Szigeten arra kértem a Világzenei színpad sztárjait, tegyenek különbséget népzene és world music között. Míg Natacha Atlas számára elsősorban akusztikai természetű volt a kérdés, Frank London inkább a marketinget emelte ki, ugyan ő világzeneként hallgatja Beethovent is: "Minden zenét tekinthetünk úgy, mint egy nép, egy közösség, egy hely vagy egy idő zenéjét, az egyetlen meghatározó tényező az, hogy a közösségről alkotott fogalmunk állandóan változik." A muzsikás Hamar Dánielnek világzene a gyimesi hegedűsök játéka is, a cimbalmos Balogh Kálmán a hagyományos előadásmódhoz való kötődésben, illetve az attól elrugaszkodásban látta a differenciát. A 16 lóerős David Eugene Edwards szerint "a népzene nagyon szigorú, túl komolyan veszi a gyökereit", a disszidens Uve Müllrich pedig nagyon utálja a világzene szót, "ma már mindenre rányomják ezt a címkét". Mindazonáltal "az internethez hasonlatos csereként" jellemezte: "Körülöttünk számos ember jön-megy, ezektől az emberektől mi nagyon sokat tanultunk az otthonukban, és amennyire mi emancipáltuk magunkat a környezetükben, ők most ugyanazt teszik a miénkben." És így tovább, így tovább - egyfelől...
Mert a bizonytalanságon, szerencsére, hamar túl szoktam esni: az a jó világzene, amire én azt mondom. És azt is tudom, "meghatározásért" nem azokhoz kell fordulni, akik csinálják, hanem azokhoz, akik pénzzé teszik, vagy dumálnak róla. Máris tiszta sor: 1987-ben, amikor kiadói körben megszületett e fogalom, muszáj volt a népzenei indíttatású, de eredeti zenét előadó Ofra Hazát, Mory Kantét és társait olyan címkével látni el, amely a tradicionális népzenétől éppúgy megkülönbözteti a lemezeiket, mint a kommersz poptól. A world music utóbb innen dobbantotta magát a népzenéhez kötődő muzsikák gyűjtőfogalmává, s vált a különféle kultúrájú, de egymás iránt nyitott muzsikusok közös zenei nyelvévé, gyakorlatává.
H
Mindezt a tekintélyes Network kiadó három új kiadványa pörgette át bennem. S hogy tűnődni kényszerültem, vélhetően jelzi: egyik sem szippantott be istenigazán, ám szabadulni sem akartam tőlük, mert azokat a kérdéseket vetették fel, amelyekről az ezredforduló világzenéje szól.
A legvonzóbbnak a mali tuareg nők Tartit nevű zenekarát találtam. Eleve már talán azért is, mert még soha nem hallottam tuareg zenét - egy olyan népcsoport számára, amely a túlélésért küzd a kormánnyal és a sivataggal, nyilván kevésbé inspiráló a szórakoztatóipar. Griot zenészei számára inkább társadalmi és kulturális küldetés az ősi hagyományok fenntartása. Ebből adódóan unikális és hardcore folklór az Ichichila album; könnyen lehet, hogy a jórészt csak tapssal és dobokkal kísért éneke többszöri nekifutást kíván, de a fátyla alól végül is ki-kivillan az eksztázis.
Míg a Tartité zárt közösségi, a Bayuba Cantéé globál zene. Nyugat-afrikai yoruba ritmusok képezik a Cheba dalainak alapját, ehhez teszik hozzá a Kubából-Chiléből-Máltáról-Hollandiából-Németországból-Iránból-Törökországból-Brazíliából-Argentínából érkezett zenészek a magukét. És félek, ahogy kissé kínos leírni-elolvasni egy ilyen sort, a hallgatásával is baj van: kivédhetetlen rizikó, hogy kilógjon itt-ott a cselló, a fuvola vagy a funkys basszusgitár, és erőltetetté, hiteltelenné váljon általuk a latin zenék iránti közös szerelem.
A Bayuba Cante egyébként egy működő, koncertező zenekar, míg a szintúgy globál Ankala & WorldOrchestra "csak" egy projekt. Az aboriginal Mark Atkins és Janawirri Yiparkka didjeridooival volt már dolga a Networknek (Rhythms From The Outer Core), de most még mögéjük pakolt egy nemzetközi válogatottat a Didje Blows The Games album kedvéért. Kofi Ayivor az Osibisából, Francois Castiello és Bruno Girard a Bratschból plusz free dzsessznek David Murray, Indiának a tablás Shakar Lal et cetera et cetera. Játszottak már együtt páran, mégsem érzem, hogy egymásnak + a hallgatónak rendelte őket a teremtő. Inkább azt: ha ennek a kísérletnek a határok feszegetése volt a célja, akkor több mint eredményes: (nekem) leginkább a franciáknak köszönhetően meglepően érzékeny érintésekre is futotta; de hogy a maga módján szólhatott volna, szólhatna így népzene, azt nem tudom elhinni neki.
Marton László Távolodó
Tartit: Inchichila; Bayuba Cante: Cheba; Ankala & WorldOrchestra: Didje Blows The Games; Network, 2000, terjeszti a PS 98.
