Lemez: Rizikó (Tartit; Bayuba Cante; Ankala § WorldOrchestra)

  • 2000. szeptember 28.

Zene

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

Ankala & WorldOrchestra

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

A Szigeten arra kértem a Világzenei színpad sztárjait, tegyenek különbséget népzene és world music között. Míg Natacha Atlas számára elsősorban akusztikai természetű volt a kérdés, Frank London inkább a marketinget emelte ki, ugyan ő világzeneként hallgatja Beethovent is: "Minden zenét tekinthetünk úgy, mint egy nép, egy közösség, egy hely vagy egy idő zenéjét, az egyetlen meghatározó tényező az, hogy a közösségről alkotott fogalmunk állandóan változik." A muzsikás Hamar Dánielnek világzene a gyimesi hegedűsök játéka is, a cimbalmos Balogh Kálmán a hagyományos előadásmódhoz való kötődésben, illetve az attól elrugaszkodásban látta a differenciát. A 16 lóerős David Eugene Edwards szerint "a népzene nagyon szigorú, túl komolyan veszi a gyökereit", a disszidens Uve Müllrich pedig nagyon utálja a világzene szót, "ma már mindenre rányomják ezt a címkét". Mindazonáltal "az internethez hasonlatos csereként" jellemezte: "Körülöttünk számos ember jön-megy, ezektől az emberektől mi nagyon sokat tanultunk az otthonukban, és amennyire mi emancipáltuk magunkat a környezetükben, ők most ugyanazt teszik a miénkben." És így tovább, így tovább - egyfelől...

Mert a bizonytalanságon, szerencsére, hamar túl szoktam esni: az a jó világzene, amire én azt mondom. És azt is tudom, "meghatározásért" nem azokhoz kell fordulni, akik csinálják, hanem azokhoz, akik pénzzé teszik, vagy dumálnak róla. Máris tiszta sor: 1987-ben, amikor kiadói körben megszületett e fogalom, muszáj volt a népzenei indíttatású, de eredeti zenét előadó Ofra Hazát, Mory Kantét és társait olyan címkével látni el, amely a tradicionális népzenétől éppúgy megkülönbözteti a lemezeiket, mint a kommersz poptól. A world music utóbb innen dobbantotta magát a népzenéhez kötődő muzsikák gyűjtőfogalmává, s vált a különféle kultúrájú, de egymás iránt nyitott muzsikusok közös zenei nyelvévé, gyakorlatává.

H

Mindezt a tekintélyes Network kiadó három új kiadványa pörgette át bennem. S hogy tűnődni kényszerültem, vélhetően jelzi: egyik sem szippantott be istenigazán, ám szabadulni sem akartam tőlük, mert azokat a kérdéseket vetették fel, amelyekről az ezredforduló világzenéje szól.

A legvonzóbbnak a mali tuareg nők Tartit nevű zenekarát találtam. Eleve már talán azért is, mert még soha nem hallottam tuareg zenét - egy olyan népcsoport számára, amely a túlélésért küzd a kormánnyal és a sivataggal, nyilván kevésbé inspiráló a szórakoztatóipar. Griot zenészei számára inkább társadalmi és kulturális küldetés az ősi hagyományok fenntartása. Ebből adódóan unikális és hardcore folklór az Ichichila album; könnyen lehet, hogy a jórészt csak tapssal és dobokkal kísért éneke többszöri nekifutást kíván, de a fátyla alól végül is ki-kivillan az eksztázis.

Míg a Tartité zárt közösségi, a Bayuba Cantéé globál zene. Nyugat-afrikai yoruba ritmusok képezik a Cheba dalainak alapját, ehhez teszik hozzá a Kubából-Chiléből-Máltáról-Hollandiából-Németországból-Iránból-Törökországból-Brazíliából-Argentínából érkezett zenészek a magukét. És félek, ahogy kissé kínos leírni-elolvasni egy ilyen sort, a hallgatásával is baj van: kivédhetetlen rizikó, hogy kilógjon itt-ott a cselló, a fuvola vagy a funkys basszusgitár, és erőltetetté, hiteltelenné váljon általuk a latin zenék iránti közös szerelem.

A Bayuba Cante egyébként egy működő, koncertező zenekar, míg a szintúgy globál Ankala & WorldOrchestra "csak" egy projekt. Az aboriginal Mark Atkins és Janawirri Yiparkka didjeridooival volt már dolga a Networknek (Rhythms From The Outer Core), de most még mögéjük pakolt egy nemzetközi válogatottat a Didje Blows The Games album kedvéért. Kofi Ayivor az Osibisából, Francois Castiello és Bruno Girard a Bratschból plusz free dzsessznek David Murray, Indiának a tablás Shakar Lal et cetera et cetera. Játszottak már együtt páran, mégsem érzem, hogy egymásnak + a hallgatónak rendelte őket a teremtő. Inkább azt: ha ennek a kísérletnek a határok feszegetése volt a célja, akkor több mint eredményes: (nekem) leginkább a franciáknak köszönhetően meglepően érzékeny érintésekre is futotta; de hogy a maga módján szólhatott volna, szólhatna így népzene, azt nem tudom elhinni neki.

Marton László Távolodó

Tartit: Inchichila; Bayuba Cante: Cheba; Ankala & WorldOrchestra: Didje Blows The Games; Network, 2000, terjeszti a PS 98.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.