Lemez: Rizikó (Tartit; Bayuba Cante; Ankala § WorldOrchestra)

  • 2000. szeptember 28.

Zene

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

Ankala & WorldOrchestra

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

A Szigeten arra kértem a Világzenei színpad sztárjait, tegyenek különbséget népzene és world music között. Míg Natacha Atlas számára elsősorban akusztikai természetű volt a kérdés, Frank London inkább a marketinget emelte ki, ugyan ő világzeneként hallgatja Beethovent is: "Minden zenét tekinthetünk úgy, mint egy nép, egy közösség, egy hely vagy egy idő zenéjét, az egyetlen meghatározó tényező az, hogy a közösségről alkotott fogalmunk állandóan változik." A muzsikás Hamar Dánielnek világzene a gyimesi hegedűsök játéka is, a cimbalmos Balogh Kálmán a hagyományos előadásmódhoz való kötődésben, illetve az attól elrugaszkodásban látta a differenciát. A 16 lóerős David Eugene Edwards szerint "a népzene nagyon szigorú, túl komolyan veszi a gyökereit", a disszidens Uve Müllrich pedig nagyon utálja a világzene szót, "ma már mindenre rányomják ezt a címkét". Mindazonáltal "az internethez hasonlatos csereként" jellemezte: "Körülöttünk számos ember jön-megy, ezektől az emberektől mi nagyon sokat tanultunk az otthonukban, és amennyire mi emancipáltuk magunkat a környezetükben, ők most ugyanazt teszik a miénkben." És így tovább, így tovább - egyfelől...

Mert a bizonytalanságon, szerencsére, hamar túl szoktam esni: az a jó világzene, amire én azt mondom. És azt is tudom, "meghatározásért" nem azokhoz kell fordulni, akik csinálják, hanem azokhoz, akik pénzzé teszik, vagy dumálnak róla. Máris tiszta sor: 1987-ben, amikor kiadói körben megszületett e fogalom, muszáj volt a népzenei indíttatású, de eredeti zenét előadó Ofra Hazát, Mory Kantét és társait olyan címkével látni el, amely a tradicionális népzenétől éppúgy megkülönbözteti a lemezeiket, mint a kommersz poptól. A world music utóbb innen dobbantotta magát a népzenéhez kötődő muzsikák gyűjtőfogalmává, s vált a különféle kultúrájú, de egymás iránt nyitott muzsikusok közös zenei nyelvévé, gyakorlatává.

H

Mindezt a tekintélyes Network kiadó három új kiadványa pörgette át bennem. S hogy tűnődni kényszerültem, vélhetően jelzi: egyik sem szippantott be istenigazán, ám szabadulni sem akartam tőlük, mert azokat a kérdéseket vetették fel, amelyekről az ezredforduló világzenéje szól.

A legvonzóbbnak a mali tuareg nők Tartit nevű zenekarát találtam. Eleve már talán azért is, mert még soha nem hallottam tuareg zenét - egy olyan népcsoport számára, amely a túlélésért küzd a kormánnyal és a sivataggal, nyilván kevésbé inspiráló a szórakoztatóipar. Griot zenészei számára inkább társadalmi és kulturális küldetés az ősi hagyományok fenntartása. Ebből adódóan unikális és hardcore folklór az Ichichila album; könnyen lehet, hogy a jórészt csak tapssal és dobokkal kísért éneke többszöri nekifutást kíván, de a fátyla alól végül is ki-kivillan az eksztázis.

Míg a Tartité zárt közösségi, a Bayuba Cantéé globál zene. Nyugat-afrikai yoruba ritmusok képezik a Cheba dalainak alapját, ehhez teszik hozzá a Kubából-Chiléből-Máltáról-Hollandiából-Németországból-Iránból-Törökországból-Brazíliából-Argentínából érkezett zenészek a magukét. És félek, ahogy kissé kínos leírni-elolvasni egy ilyen sort, a hallgatásával is baj van: kivédhetetlen rizikó, hogy kilógjon itt-ott a cselló, a fuvola vagy a funkys basszusgitár, és erőltetetté, hiteltelenné váljon általuk a latin zenék iránti közös szerelem.

A Bayuba Cante egyébként egy működő, koncertező zenekar, míg a szintúgy globál Ankala & WorldOrchestra "csak" egy projekt. Az aboriginal Mark Atkins és Janawirri Yiparkka didjeridooival volt már dolga a Networknek (Rhythms From The Outer Core), de most még mögéjük pakolt egy nemzetközi válogatottat a Didje Blows The Games album kedvéért. Kofi Ayivor az Osibisából, Francois Castiello és Bruno Girard a Bratschból plusz free dzsessznek David Murray, Indiának a tablás Shakar Lal et cetera et cetera. Játszottak már együtt páran, mégsem érzem, hogy egymásnak + a hallgatónak rendelte őket a teremtő. Inkább azt: ha ennek a kísérletnek a határok feszegetése volt a célja, akkor több mint eredményes: (nekem) leginkább a franciáknak köszönhetően meglepően érzékeny érintésekre is futotta; de hogy a maga módján szólhatott volna, szólhatna így népzene, azt nem tudom elhinni neki.

Marton László Távolodó

Tartit: Inchichila; Bayuba Cante: Cheba; Ankala & WorldOrchestra: Didje Blows The Games; Network, 2000, terjeszti a PS 98.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.