Azt ellenben megtudjuk e helyett, hogyan kell elmondani egy élet történetét úgy, hogy a legnagyobb tragédiák és a legabszurdabb történetek mesélése közben se veszítsük el a finom distanciát és iróniát, a két képességet, amellyel csak a legjobb kocsmai sztorimesélők és írók rendelkeznek - zenészek, énekesek ellenben szinte soha. Piatigorsky már gyermekkorában rendelkezett e két képességgel; másképp ugyanis nehéz elképzelni, miképpen jegyezhette volna meg ilyen élességgel és írhatta volna le később ily frenetikusan a szülővárosában, Jekatyerino-szlávban rendezett pogromot. Rövid, ám nyomorúságos
moszkvai kitérő
után Piatigorsky papát egy utazó operatársulathoz hívják brácsásnak, és ő magával viszi mindkét fiát, Leonyidot mint koncertmestert és Gregort mint első csellistát. A nyári turné első állomásán derül ki, hogy az Anyegint fogja kísérni a tizenhét tagú zenekar. A létszámbeli hiányosságot úgy próbálják áthidalni, hogy a karmester egyben a kürtös, és Gregor a magáé mellett a harsona-, klarinét- és oboaszólamokat is megpróbálja bejátszani. A bukás be is következik, a társulat föloszlik, a családnak annyi pénze marad, amennyi két vonatjegyre elég hazáig. Mivel a helyi szabadtéri zenekarnak csellistára van szüksége, a tízéves Gregor marad. A baj csak az, hogy közben visszajön az eredeti csellista, így a kisfiúnak be kell ülni a második hegedűszólamba, de itt is föltalálja magát, a nehezebb futamoknál, ahogy a csellónál már megszokta, két térde közé fogja a hegedűt, és úgy játszik rajta. Aztán a nyár véget ér, visszadöcög Gregor Moszkvába, a konzervatóriumba. Tanulmányaival döcögősen halad, ráadásul összevész apjával, elrohan otthonról, és majdnem megfagy az utcán. Deus ex machina: egy öreg, filozofikus hajlamú ócskavasárus megmenti, a boltjába fogadja, és zenészmunkákat keres neki kocsmákban és lokálokban. Az egyik ilyen helyen Bachot kérnek tőle, aminek nem mindegyik vendég örül, verekedés támad, és az öreget, aki a fiú csellóját próbálja menteni, csúnyán megverik. A cselló összetörik, az öreg két nap múlva belehal sérüléseibe. Piatigorsky tizenkét éves korára teljesen magára marad. Szerencsére a konzervatóriumban végre fölfigyelnek a tehetségére, új hangszert kap, és már nem kocsmákban, hanem éttermi zenekarokban és Saljapin koncertjein lép föl.
Kitör a forradalom,
de a zenei élet nem áll meg Moszkvában, Piatigorsky bekerül a város legjobb vonósnégyesébe, majd a Nagy Színházban lesz első csellista. A bolsevik kormány a zenészektől is nagy lelkesedést követel, naponta akár négy különböző gyárban is föl kell lépniük. Piatigorsky, majdnem úgy, mint a régi orosz nyelvkönyvekben a pionyír, találkozik Leninnel, aki megbocsátja, hogy vonósnégyesét a központi parancs ellenére nem róla, hanem inkább Beethovenről szeretné elnevezni, és végül a sajátja helyett nagyvonalúan az Első Állami Vonósnégyes nevet adja nekik. A helyzet fokozódik, Lunacsarszkij nem akarja elengedni Piatigorskyt külföldre tanulni, ezért társaival 1921-ben szerveznek egy haknit a lengyel határ közelében, és egy óvatlan pillanatban átszöknek. Persze elölről kell kezdeni mindent, a szovjetunióbeli hírnév nem sokat számít, de egy amerikai házaspár segítségével először Berlinbe, majd Lipcsébe jut, ahol végre folytathatja tanulmányait. Innen vissza Berlinbe, ahol megint összeomlik minden, pénze nincs, a Tiergarten padjain alszik esténként. Megint kávéházi zenélés következik, de itt
fölfigyel rá Kresz Géza
hegedűs, és meghívja a boroszlói (Breslem, Wroclaw) Pózniak Trióba játszani. A városban Gregor kínos szerelmi afférba keveredik egy férjezett arisztokrata hölggyel, visszamenekül Berlinbe, ismét a Tiergarten következik. Próbát játszik Furtwänglernek, aki menten fölveszi a Berlini Filharmonikusok első csellistájának. Ezután már nincs több vargabetű, a karrier beindul, egymást érik az európai koncertek, játszik Casalsnak, a berlini szellemi elit befogadja, játékát és véleményét művészi kérdésekben egyaránt mérvadónak tartja. Egy alkalommal
Einsteinnel ebédel,
aki megkérdezi tőle, hogyan tetszett múlt heti hegedűkoncertje, amit egy közös barátuk otthonában adott. Piatigorsky zavarban van, de Einstein másodszor is rákérdez. Piatigorsky nem térhet ki: "Nos, relative jól."
És bár a szellemes hangvétel végig megmarad, a könyv a sikerek növekedesével fordított arányban veszít személyességéből, egyre inkább a fellépések, utazások felsorolásából áll, a zongorakísérőkről, karmesterekről, zenészpartnerekről szóló szórakoztató történetekkel kezd megtelni. Nem mondom, hogy ez baj, és biztos vagyok benne, hogy a zenerajongók, különösképp a cselló szerelmesei számára még a könyv hátralevő része is sok meglepetést tartogat, de mégis különös, hogy családtagjairól, akik a Szovjetunióban maradtak, már semmit, kilenc évig tartó házasságáról pedig csak nyolc sort tud írni. Helyettük viszont sokat megtudunk a korszak legnagyobbjairól, akikkel együtt játszott, Horowitzról, Klempererről, Heifetzről. A zeneszerzőkről, Bartókról, Ravelről, Prokofjevről, akiket személyesen ismert, hangszereiről, a Guarnierikről, Montagnanákról és Stradivarikról. Az életrajz valahol az 1930-as években véget ér, pedig Piatigorsky ezután is élt még több mint negyven évet. Kíváncsi lennék, vajon írt-e még, és ha igen, visszatalált-e a hanghoz, ami az életrajz első felében jellemezte. Vagy ahogy elmúltak a megpróbáltatások, ez már lehetetlen, és folytatja onnan, ahol abbahagyta, hogy Tokióban Saljapinnal közös szabónál varrattak öltönyt, ráadásul Japánban anyagilag nagyon megérték a lemezfölvételek...
Böröcz László
Európa Könyvkiadó, 2000, 322 oldal, 1800 Ft; fordította: Feuer Mária
