Film: Rémes remix (U-571 vs. Das Boot)

publikálva
2000/39. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kimustrált táskaírógép-küllemű "náci titkosítógép" háborús jelentőségét leginkább az atombombáéhoz szokták hasonlítani, történetét mitikus homály övezte egészen a hetvenes évekig, volt olyan brit kódtörő, aki húsz évvel a háború után sem adhatta ki emlékiratait, hacsak nem akart államtitoksértés gyanújába keveredni. A múzeummá alakított Bletchley Park kódtörő központban őrzött egyik ritka, több tízezer dolláros eszmei értékű példányt egyébként idén áprilisban

A kimustrált táskaírógép-küllemű "náci titkosítógép" háborús jelentőségét leginkább az atombombáéhoz szokták hasonlítani, történetét mitikus homály övezte egészen a hetvenes évekig, volt olyan brit kódtörő, aki húsz évvel a háború után sem adhatta ki emlékiratait, hacsak nem akart államtitoksértés gyanújába keveredni. A múzeummá alakított Bletchley Park kódtörő központban őrzött egyik ritka, több tízezer dolláros eszmei értékű példányt egyébként idén áprilisbanAz a baj a tengeralattjárós filmekkel, hogy rögtön az első remekmű volt, azóta is csak azt reciklálják. Ami jó az U-571-ben, azt egy az egyben az 1981-es Das Bootból nyúlták, és hozzákevertek egy hatalmas adag digitális dinamitot - a sztorit viszont a Rambo III képregényváltozatából ollózták össze, az igénytelen szerepeket Jon Bon Jovi és fiúcsapata játssza playbackről.

Az amerikai sajtó nagyon dasbootozott az odaát áprilisban műsorra tűzött opus kapcsán, úgyhogy a mozi előtt lelkiismeretesen végignéztem videóról a három és fél órás német klasszikus felújított, directors cut változatát - nem kellett nagyon megerőltetnem magam, mert ilyen jó háborús film tízévente egy, ha születik. A két film összehasonlítását szerény agrármérnöki szakvéleményem szerint tanítani kéne minden média szakon: azt eddig is tudtam, hogy a hollywoodi iparosok szívesen használnak olyasmit, ami egyszer már pénzt hozott valakinek, de hogy snittről snittre újraforgatnak teljes jeleneteket, karaktereket támasztanak fel, párbeszédeket butítanak le, és az eredeti kontextusban hiteles helyzeteket másolnak le öncélúan és a plágium álcázására irányuló legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, az őszintén szólva meglepett - pedig adtam már el kétszer ugyanazt a cikket, hogy fajsúlyosabb szerzőijog-sértésekről ne is beszéljünk.

Kezdjük a nyitó jelenettel: az U-571 intrójában a német tengeralattjáró megtámad egy szövetséges konvojt,

elsüllyeszt

egy teherhajót, majd menekülni kényszerül a közeledő romboló elől, amelynek mélységi bombái jelentős károkat okoznak. Ezt a képsort a Das Boot (A tengeralattjáró) közepe felé már láttam ma délután: a Jürgen Prochnow- (a Das Bootban portyázó U-96 kapitánya) hasonmásversenyen biztos befutó német tengeri farkas "derékba törtük" kiszólásától a forduló periszkópban felbukkanó "Zerstörer" közeledésén keresztül a lámpabura robbanásáig és a vízbetörésig snittről snittre ugyanaz. A Das Boot nyitó jelenete - részeg tengerészek mulatnak a tengeralattjáró kifutása előtti napon - az U-571 második jelenetében ismétlődik meg amerikai verzióban, a későbbiekben pedig feldolgozásra kerül a túl mélyre merülős jelenet a csővégekből kirobbanó szegecsekkel, a levélírós jelenet a távoli menyasszony fényképével, majd amikor a repülőgépről lövik a tengeralattjárót és így tovább. Ahol az eredeti alkotás nem fogalmazott elég egyértelműen, az U-571 egyszerűsít: az U-96 sorsukra hagyja az ellenséges hajótörötteket, míg az U-571 gonosz nácijai a fedélzeti géppuskával lekaszálják őket.

Ez a fajta, digitális effektekkel feldúsított retró-remix szerintem igazából csak a technozenében, esetleg számítógépjátékban működik, ha filmcsinálók próbálkoznak vele, az eredmény legtöbbször kurva ciki. Fokozottan igaz ez az U-571 esetében, ahol csak a látványt koppintották, és semmi nem maradt az eredeti alkotásban érzékelhető fojtogató klausztrofóbiából és súlyos depresszióból, amit az úszó fémkoporsóban hónapokig összezárt emberek átélnek. Közismert tény, hogy a huszadik század két legcsekélyebb túlélési esélyt kínáló helyzete, amibe katonaember háborúban keveredhetett, az első világháborús lövészárkok labirintusa és a második világháborús tengeralattjárók fedélzete volt - a Das Boot alkotói annak a harmincezer német tengerésznek ajánlják filmjüket, akik soha nem tértek vissza az összesen negyvenezerből, akik a "szürke farkasokon" szolgáltak a háború során. A filmtől ugyanakkor végtelenül távol áll a náci nosztalgia - kiábrándult és cinikus, koszos és büdös fejek próbálnak túlélni, a kapitány részegen Hitleren poénkodik, a legénység pedig a It´s a Long Way to Tipperaryt énekli a német indulók helyett, mert jobb a dallama. A Das Boot Lothar-Günther Buchheim német haditudósító azonos című regénye alapján és forgatókönyv-társírói közreműködésével készült, ő pedig valóban végigcsinált egy atlanti portyát annak idején. A filmet egyébként az amerikai közönség is szerette, mert az ellenségnek emberarca van, hibázik, szív, és a játékidő kilencven százalékában

menekül,

hogy aztán iszonyatos erőfeszítés árán a bázisra visszatérve a kikötőben bombázzák le a szövetségesek.

Ûgy tűnik, hogy a németek már 1981-ben tudtak hiteles és ideológiamentes filmet csinálni a második világháborúról, míg Hollywoodnak ez csak az elmúlt években sikerült néhányszor - de nem az U-571 esetében: ez egy sztereotíp, "amerikai szuperhősök maroknyi, ám mindig frissen borotválkozott csapata kicsinálja a gonosz nácikat" típusú mozi, amelyben feszültséget legfeljebb az okoz, ha elfogy a pattogatott kukorica: az eseménysor végkimenetelét illetően egy általános iskolásnak sem lennének kétségei. Azt értem is, hogy egy eddig csak B mozikat rendező no name hollywoodi iparos (Jonathan Mostow) miért csinál lopott anyagból szar filmet, de pluszcsavar a sztoriban a Das Boot rendezőjének utóélete. Az U-571-hez hasonlóan hazug, egy kaptafára készült amerikai szuprematista hőseposzok elkészítését Hollywood ugyanis szívesen bízza német rendezőkre: az eklatáns példa Ronald Emmerich (A függetlenség napja, Godzilla, A hazafi többek között), ahogyan a Das Bootot jegyző Wolfgang Petersen is elkészíthette később a Tűzvonalbant, Az elnök különgépét és most legutóbb a Viharzónát, amelyekben nyoma sincs a Das Boot zsenialitásának.

Az U-571 egyetlen kockája sem hiteles: a forgatókönyv szerint a német tengeralattjárónak álcázott első világháborús amerikai olajkazán, az S-33 1942 őszén egy sérült német tengeralattjáró, az U-571 keresésére indul, hogy megszerezze a legendás Enigma titkosítógépet (lásd keretes írásunkat). Az akció már majdnem sikerül, amikor a helyszínre érkező másik német U-Boot megtorpedózza a tervet, hogy a leginkább egy fiúzenekarba illő hőseink a sérült német tengeralattjáró fedélzetén team-building tréningezhessenek a másik U-Boot, majd egy német romboló elpusztításával, miközben torpedók jönnek-mennek, mélységi bombák dörögnek, acélcsövek törnek és nyomásmérők

robbannak

menetrendszerűen. A rossz fiúk persze sohasem találnak célba, a jó fiúk - köztük a frissen vasalt exrocksztár Jon Bon Jovi - viszont mindig, ahányszor csak sikerül beüzemelni a megrongálódott vetőcsövet. Abban a néhány párbeszédes jelenetben pedig Klough főmérnök (Harvey Keitel) bölcs közhelyekkel traktálja az elöljárói vízbe fúlta miatt kapitánnyá előlépett Tyler hadnagyot (Matthew McConaughey), aki nyilván csak azért maradhatott életben a film végéig, mert roppant jóképű vizesen is, a legénysége iránti szerelmét pedig sokkal hihetőbben alakítja, mint a Jodie Foster iránti lángolást legutóbb a Kapcsolatban.

Az U-571 nemcsak átvitt értelemben, de faktuálisan is történelmet hamisít: a film egy létező tengeralattjáró nevét viseli, amely 1941-től 1944-ig szelte az atlanti vizeket, 11 portyát teljesített, 7 szövetséges hajót süllyesztett el és egyet rongált meg súlyosan, majd 1944. január 28-án semmisült meg Írország nyugati partjainál 52 fős legénységével együtt, egy ausztrál repülőgép jól irányzott mélységi bombájának becsapódása után. Még kínosabb, hogy a film meséje szerint az amerikaiak szerzik meg elsőként az Enigmát és a hozzá tartozó kódkönyveket, pedig az atlanti csata - és talán az egész háború - végkimenetele szempontjából kulcsfontosságú német titkosítás megfejtése a valóságban szinte teljes egészében az angolok érdeme volt: az első titkosítószerkezetet a H. M. S. Bulldog legénysége hozta el egy német tengeralattjáróról 1941-ben, és az angol Station X kódtörő központ (Bletchley Park) matematikusai dekódolták az üzeneteket. A ma múzeumként működő kódtörő központ augusztus elsejei rendezvényén maga Tony Blair és kultuszminisztere utasította vissza "az amerikai filmipar beavatkozását a brit történelembe", egyúttal bejelentették: a múzeum és Mick Jagger filmstúdiója Enigma címmel filmet forgat Robert Harris azonos című bestselleréből, amely történelmileg hitelesen mutatja majd be a tengeralattjáró-háborút eldöntő hordozható betűdaráló megszerzése körüli viszontagságokat.

Bodoky Tamás

Das Boot, színes, feliratos, német, 1981, 210 perc; írta: Lothar G. Buchheim regénye alapján Wolfgang Petersen; rendezte: Wolfgang Petersen; fényképezte: Jost Vacano; főszereplők: Jürgen Prochnow, Herbert Gronemeyer; videotékákban elvétve hozzáférhető

U-571, színes, feliratos, amerikai, 2000, 115 perc; írta: Jonathan Mostow, Sam Montgomery és David Ayer; rendezte: Jonathan Mostow; fényképezte: Oliver Wood; főszereplők: Matthew McConaughey, Harvey Keitel, Jon Bon Jovi, David Keith; az InterCom bemutatója

megfújták:

a riasztóberendezés nélküli tárolóból ellopott Abwehr Enigma G-312-esnek a Scotland Yard azóta is bottal üti a nyomát.

A készüléket jóval Hitler hatalomra jutása előtt, 1923-ban találta fel egy Arthur Scherbius nevű német vállalkozó, és hamarosan be is vezette a "biztonságos megoldásokra áhítozó üzleti kommunikációs piacra" - a felhasználóbarát elektro-mechanikus szerkezet még szakkiállításokon is szerepelt egy darabig, ahol felfigyelt rá és nemzetbiztonsági okokra hivatkozva kivonta a forgalomból a hadsereg. A kommerciális változat a kor technológiai színvonalán igen erős titkosítása arra a valahányszor tíz a sokadikon variációs lehetőségre alapult, amelyet a tetszőleges sorrendben beilleszthető, változtatható induló pozíciójú három léptetőtárcsa és a rajtuk lévő, változtatható pozíciójú betűtárcsa kombinációja biztosított egy átlagos hosszúságú üzenet kódolására. A szerkezet Achilles-sarkának a felhasználóbarát "fordító" bizonyult, amely lehetővé tette, hogy ugyanaz a készülék kódolásra és dekódolásra is alkalmas legyen anélkül, hogy minden alkalommal újra kelljen drótozni. Ez a korabeli rendszergazdák által is kifogásolt kényelmi funkció ugyanis kizárja, hogy bármely betű önmagát adja sifrírozás után, ily módon egy egész sor lehetséges megoldást eleve kizárt a kódfejtők vizsgálódásának köréből.

A második világháború kitörésekor a német hadsereg legtöbb fegyverneme már használta az Enigmát, amelynek kulcsszerepet szántak a szárazföldi és a légi haderő kommunikációjában csakúgy, mint az Atlanti-óceánon portyázó, a szövetségesek zászlajai alatt hajózókat megatonnaszám süllyesztgető tengeralattjárókkal való kapcsolattartás terén. Az Enigma-törések a villámháborúnak elsőként áldozatul eső lengyelek és az atlanti helyzet alakulásának kiszolgáltatott angolok nevéhez fűződnek. A lengyel titkosszolgálat idejekorán

beszerezte

a kereskedelmi verziót, és amikor 1928-ban egy teljes hétvégén keresztül tanulmányozhattak egy német küldöttség által postán felejtett harci modellt, klónokat is építettek belőle. Tíz év múlva egy Párizsban tartott, konspirált kriptográfus-konferencián megosztották eredményeiket a francia és az angol kollégákkal.

A németek a háború kitörése után továbbfejlesztették az Enigmát: két további tárcsa került bele, és napra lebontott kódkönyvek tartalmazták a tárcsák induló állását - ezért volt létfontosságú a gép és a dokumentáció megszerzése a szövetségesek számára, ami először a briteknek sikerült 1941-ben, egy német U-Boot elfoglalása árán. A Station X kódnevű angol hírszerzőgyárban Alan Turing által továbbfejlesztett, a keresést gyakran ismétlődő német kulcsszavakkal szűkítő "bomba" kapacitásban messze felülmúlta a lengyel eredetit, de a második világháború vége felé még így is tízezer ember sziszifuszi munkájára volt szükség napi három műszakban ahhoz, hogy az angol titkosszolgálat többé-kevésbé képben legyen, mire készülnek a németek.

publikálva
2000/39. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...