Arról éppenséggel lehetne vitatkozni, hogy Günter Grass, a tavalyi irodalmi Nobel-díjas milyen (nagy valószínűséggel egyregényes) íróként marad meg majd az ún. utókor emlékezetében és az irodalomtörténetben - viszont az biztos, hogy valami egészen másként a huszadik századi német történelem (át)értékelésének területén. A bádogdobbal 1959-ben, harminckét évesen robbant be az irodalmi életbe, természetesen a Nobel-bizottság is ezt találta különösen elismerésre méltónak pontosan negyven év után (a tagok minden bizonnyal ennyi idő alatt tudták végigolvasni az amúgy igencsak olvasmányos regényt). Igaz, nemcsak e műve kavart hatalmas vitákat, a magyar mérce szerint szoclibnek mondható író minden létező közügybe belekotyog, otthon ezért aztán kevésbé is tisztelik, mint külföldön.
A tavaly íródott Az én évszázadom a fentiek ismeretében nem is hoz sok újdonságot, legfeljebb szerkezetileg: a század minden egyes évéről egy-egy rövid írás szól egyes szám első személyben. Az elbeszélők között megtalálható maga Grass is, az első világháború éveit egy hölgy meséli el, aki egy asztalhoz ültette Ernst Jüngert, aki odavolt a háborúért, és Remarque-ot, aki meg nem, a másodikat viszont egy haditudósító, aki egy haditudósító-osztálytalálkozót mesél el (kiderül az is, a náci propagandisták a háború után az új viszonyok közepette is ragyogóan nyomták a szöveget, ahogyan az már errefelé is lenni szokott). De akad elbeszélőnek nagymama, playboy, genetikus, rendőr, háziasszony vagy mondjuk a száműzetésbe kényszerült ´ Császári Felsége egyik inasa, akitől azt tudhatjuk meg, hogy a császár unalmában mennyi fát aprított föl, miközben arra várt, hogy a német nép visszahívja a trónra, de nem hívta, úgyhogy baltázott tovább.
Grass, mondhatni természetesen, akkor van elemében, amikor A bádogdob által is felölelt évekről esik szó - amikor meg mondjuk az 1995-ös év kapcsán egy riporterféle a Love Parade-ról beszél, az elég kínos. Ugyanilyen hasadék érezhető minden olyan évtörténet között, amikor Grass a német traumákról, a háborúkról, a politikai ügyekről beszél, illetve amikor az életmóddal vacakol. Elemében van, ha a morális felelősségről, az (újjá)ébredő fasizmusról, a felfegyverkezésről vagy az újjáépítés gyötrelmeiről ír rövid sztorit, viszont szinte kudarcot vall, ha a tévézés fenoménjéről, a holdra szállásról vagy Boris Beckerről értekezik. Szép és hiteles, amikor Kövér Bertaként elmeséli, miért is róla nevezték el az ágyút, izgalmas, amikor a két Berlin közti átszöktetésekről vagy 1992 kapcsán a feleségéről a Stasinak jelentő férjről olvasunk, vicces, amikor az unokák hatására punkká váló nagypapáról esik szó. Kevésbé érdekesek a sportos történetek, igaz, Grass évszázadában egyedül ekkor jelenik meg egy magyar, tételesen Puskás Öcsi, de ő is inkább szalámigyáros spanyolként. Viszont unalmas és modoros egy csomó év, főleg a békebeliek, azaz a század elejiek és a század végiek.
Ezt persze akár természetesnek is tekinthetjük, politikai írónak is nevezhetnénk a szó nemes értelmében. Ami Az én évszázadomban különösen megkapó - és akár A bádogdob soft mellékleteként is nézhetünk rá -, az Grass monomániás ügyködése a múlttal való el- és leszámolás, a felelősség kutatásának terén. Az ő huszadik századi Németországában minden akörül forog, hogy a németek mit tudtak/tudnak kezdeni a náci örökséggel. Hála a formának, Grass itt most nem az észt osztja, mint oly sok nyilvános fellépése során (a múlt héten is alapított egy mozgalmat, hogy a gyerekeket megmentsék szívük és agyuk megmérgezésétől), hanem embertípusok szájába adja a különféle véleményeket. Ha statisztikailag néznénk, hány náci és nácibarát, idegengyűlölő, intoleráns, illetve hány antináci, toleráns szereplő lépett itt a színpadra, Grass Németországában az előbbiekből sokkal, de sokkal több van, még ma is. Gondolom, emiatt sem fogják homlokon csókolni odahaza, bár ha itt írná meg valaki a század magyar történelmét ezen a módon, ő sem kapna cvikipuszit Nemeskürtyéktől, mert a millennium idejében nem illő a magyar történelem negatív alakjait piszkálni, ahogyan a szülői értekezleten is lehordták a szülők a töritanárt, mert az a német újraegyesítés szent pillanataiban a helybéli zsidók egykori tragédiájáról beszélt a diákoknak, akik ráadásul vették is a lapot.
Grass viszont, ha csak alkalma adódik rá, éppen ilyesmikről beszél: német bűnökről, német összeomlásokról, német feltámaszkodásokról. Olvasatában a letűnő században nem volt, nem lehetett jó németnek lenni, a németek viszont folyton németek akartak lenni. Mi meg mi mást tehetünk, míg Grasst olvassuk, a német szó helyébe behelyettesítjük a magyart. A bádogdob mellett ugyanis, legalábbis ezen sorok írója szerint, Az én évszázadom az egyedüli Grass-mű, amit semmiképpen sem szabad kihagyni.
- szerbhorváth -
Európa Könyvkiadó, 2000, 282 oldal, 1800 Ft
Fordították: Szegzárdy-Csengery Klára, Szántó Judit, Liska Erzsébet
