Zene

Paul Krugman napjaink egyik vezető közgazdásza, aki 2008-ban Nobel-díjat kapott a külkereskedelem-elmélet és az új gazdaságföldrajz területén végzett kutatásaiért. Igazi ismertségét azonban az adja, hogy rendszeresen ír (gazdaság)politikai publicisztikákat a New York Timesba. A liberális lelkiismeret is inkább ebbe a kategóriába tartozik. Krugman társadalmilag érzékeny, vagyis amerikai értelemben liberális nézeteit írja le benne, amelyeket gyakran támaszt alá fontos közgazdasági kutatások eredményeivel. Az ezekre építő, értékeket és politikai nézeteket határozottan vállaló, szórakoztató írásmód izgalmassá teszi a könyvet - a pamfletszerű műfaj viszont azzal is jár, hogy a tudományos eredmények ismertetése néha, a politikai tabló pedig gyakran féloldalas.

Nehéz a dél-franciaországi örmény maffiózók élete, hisz nem elég, hogy idáig kergette őket a török úgy 1915 táján, máig is kétkezi bűncselekményekből kénytelenek fenntartani tengerre néző patinás hajlékaikat, vagy mondjunk inkább kastélyt. Úgy is, mint trükkös gépkocsilopás, a szomszéd palotácskák komplett, faltól falig kipakolása - nagyjából ennyit látható a munka világából; keccsölnek, mint igavonó: kékgalléros társaság.

Nem kell feltétlenül megveszekedett Slayer-rajongónak lenni ahhoz, hogy szívesen elolvassunk a történetükről egy könyvet. Ha McIveré mellett döntünk, nagyjából akkor fogjuk szövegét baromi idegesítőnek tartani, amikor tizedszer hangzik el egy dallal vagy dalszöveggel kapcsolatban a "szánalmas" szó, ötödször a "nevetséges" és huszadszor az "unalmas": azaz nagyjából a századik oldalon.

A lounge-downtempo-chillout vonalakon mozgó angol dj zenekara szombaton este telt háznál is telt házasabb lemezbemutató koncertet tartott a Gödörben: fél tizenegytől éjfélig nyomták a Black Sands című új album dalait. A legutoljára két éve - akkor dj settel - itt járt Simon Green frontember (képünkön) most hatodmagával érkezett, a szokásos gitár-dob-basszus-szinti felállást egy fúvóssal és Andreya Triana énekesnővel egészítették ki (neki szintén idén jött ki - Bonobo produceri segédletével készült - albuma Lost Where I Belong címmel). A Ninja Tune-nál márciusban megjelent negyedik lemezhez távolról sem hangról hangra ragaszkodó társaság koncertje éppen azon a fordulatszámon pörgött, amit a közönség igényelt: még a partyszámok közötti hosszabb, mélázós blokkok is akkora energiával robbantak, hogy azt csak jól illeszkedő lelkiállapottal és/vagy koncerteken edzett lábakkal lehetett kibírni.

Sok időbe telt, míg a svéd szőkeség eljutott a hallatlanul tehetséges tinisztár szerepéből az érett előadóművész és (szabálytalan) díva pozíciójába. E nehéz, alkalmanként kimerítő, s jórészt minden stációjában szórakoztató út végén ott áll 2010 szupersztárja: a már öt éve saját kiadót gründoló, teljes alkotói szabadságot élvező Robyn.

Jörg Buttgereit német rendező - aki Blutige Exzesse im Führerbunker című nazisplotationjében színészileg megformált egy "válogatott testrészekből összefércelt árja tenyészbikát" - 1987-es Nekromantikjában Robert, a hullaeltüntető cég alkalmazottja hazalop egy holttestet, és barátnőjével hármasban élnek boldogan. De Betty lelép a hullával, Robert pedig kivégzi magát.

Az odáig rendben van, hogy az ember kitalálta magának a munkát; nem olyan rossz dolog ez, még pénzt is lehet vele keresni, arról azonban megfeledkezett, hogy mi lesz majd a nyárral. Az őszi-téli lucsokban nincs nagyon más választás: még egy nyomasztó irodában is gyorsabban telik az idő, amíg végre megjelennek az első tavaszi napsugarak.

Luc Besson utoljára Liam Neesont küldte rá Párizsra: hullottak is a helybéliek, az ilyen csip-csup csonttöréseket azonban Besson ma már nem személyesen, hanem valamelyik kifutófiúján keresztül intézi, ő közben filmgyártó vállalata ötéves tervén dolgozik. Az persze megint más, ha nem Neeson, hanem egy másik, egy digitális őslény köröz Párizs felett, az alsóbb szinteken pedig dúl a bohém századelő (a fűzős-ingnadrágos), és egy múmiákat táncoltató neves képregény-teremtés koptatja a macskakövet.

Egy vidéki magyar családban mindkét lány kiemelkedő tehetségű hegedűs, rangos nemzetközi versenyeket nyernek, és bensőséges testvéri kapcsolat van köztük. Ez eddig egy hétperces riportanyag a Fókuszba. Akit több érdekel ennél, az elmegy valamelyik koncertjükre, felléptek már a Zeneakadémián, az Operaházban, a Kiscelli Múzeumban és az ország jó pár nagyvárosában. Ha egy olyan dokumentumfilmes érdeklődik irántuk, mint Sós Ágnes, gyanítható, hogy nem csak a tehetség meg a siker fogta meg bennük.

Idén harmadik önálló kiállítását rendezte meg Németh Hajnal, ezúttal a Ráday utcában lévő Videospace Galériában. Korábban a Kiscelli templomterében a keservesen összetört BMW-t rakta körbe hanginstallációval, amiben volt pedagógia, költészet és még valami ráadás, ami a legkevésbé megfogható. Németh Hajnal műveiben mindig ott van ez a rés, a konceptuális művészetnek az az intellektuális hasadéka, amely épp intellektussal tölthető föl a legkevésbé, mert a gondos arányok valahogy úgy vannak kialakítva, hogy mindig maradjon egy lépés hiány. A hiány eltüntetésére pedig egyszerűen nem állhat a néző rendelkezésére az összes interpretációs eszköz, ez is a recept része. A mű - már-már bosszantó - enigmatikussága annál keservesebb és annál nagyszerűbb, minél több kortársi szemetet használ föl ahhoz, hogy a kései kapitalizmus kultúrájának egyik fő nyavalyáját, a magas és alacsony művészet rothadó viszonyát folyton újraalkossa.

Hol is láttuk utoljára a nyugati ember bűntudatát? Talán a Duna-korzón vagy egy iPad-szaküzletben, de az is lehet, hogy a moziban, amint egy jó nevű színész lakosztálya ablakából elnéz az ázsiai bádogtetők felett. Ahogy Gael García Bernal, mint dotkom milliomos, nézi Bangkokot, úgy legutóbb Batman nézte valamelyik bűnös várost, de ami egy képregényfilmben adekvát nézés, az a lélektől lélekig régióban, különösen egy svéd filmművésztől (Lukas Moodysson), nem épp biztató jelenség.

címmel mutatta be új előadását a Budakeszi Kompánia Társulat a hazai nyári szabadtéri színházak egyik legkülönösebb helyszínén, a természet által lassan visszahódított katonai hangárok egyikében. Az 1942-ben a drohobicsi gettóban meggyilkolt Bruno Schulz egyetlen kötetnyi (nálunk Fahajas boltok címmel megjelent) hátrahagyott írásán alapul a darab, illetve a társulat formanyelvi kísérletein, nem utolsósorban pedig a Back to Babylon nemzetközi projekt keretében őket nem először rendező Krzysztof Záylinski - Tadeusz Kantor színházi elképzeléseire erősen emlékeztető - módszerein. Csupán a lehetséges olvasatok egyikét tárja a nézők elé a társulat, nagyon bensőségesen, saját világot teremtve azonnal, amelybe a néző - rajta múlik - vagy mélyen belecsúszik, vagy egészen kívül marad.

Sokan nem tekintik nagy veszteségnek, ha egy zenekarból kiszáll a basszusgitáros, ami helyből szamárság, ha pedig az Interpolról és Carlos Denglerről van szó, akkor meg főleg az. A New York-i poszt-posztpunk zenekar narcisztikus hajlamú tagja még feljátszotta az új dalokat a negyedik lemezre, aztán békességgel távozott - ideiglenes helyettese a Tortoise-ban és a Zwanben is megfordult David Pajo lett.

Talán nem én vagyok az egyetlen Magyarországon, akinek a legjobb Matisyahu-lemez épp egy koncertanyag, mégpedig a rengeteg helyen hivatkozott Live At Stubb's. Hiszen egyrészt mentes azoktól a - főleg a klisészerű reggae-dub hangminták egymásra pakolgatásában manifesztálódó - üresjáratoktól, amelyekbe a stúdiózás során szeret belefutni a haszid zsidó, ennek ellenére virtigli reggae-t éneklő és beatboxoló Matisyahu (polgári nevén Matthew Paul Miller) és zenekara, másrészt pedig a koncertlemez - és ez igaz a neten fellelhető, nagyszámú Matisyahu-kalózfelvétel jó részére is - a pőrébb hangszerelésének és a dalok tipikusabbnak mondható reggae-verziójának köszönhetően rendkívül életteli és energikus.