Nehéz a dél-franciaországi örmény maffiózók élete, hisz nem elég, hogy idáig kergette õket a török úgy 1915 táján, máig is kétkezi bûncselekményekbõl kénytelenek fenntartani tengerre nézõ patinás hajlékaikat, vagy mondjunk inkább kastélyt. Úgy is, mint trükkös gépkocsilopás, a szomszéd palotácskák komplett, faltól falig kipakolása - nagyjából ennyit látható a munka világából; keccsölnek, mint igavonó: kékgalléros társaság. Nagy hatalmú vezetõjük, mint az ácsok bandagazdája, maga is ott trógerol a gáton, mert egyfelõl elkél minden szorgos kéz, másfelõl csak az van elvégezve, amit õ csinál, csak az a portás van lelõve, akit õ megcéloz. Jean Reno adja e felelõs vezetõt, aki apa is egyben, s mint annyi ebbéli társa, abban bízik, hogy egyszer egy szép napon majd a fia viszi tovább a családi vállalkozást, de az inkább nõsülés útján önállósodna, mely tervét intenzíven ápolja egy csinos ápolónõ, a nagyi megfáradt lábazatának értõ és hatékony masszírozója. A rendezõ kedvenc szórakozása mindeközben az, hogy minél több beállításban próbálja úgy lefényképezni Jean Renót, hogy e nagy mûvész - aki haramiavezéri mivoltában már a filmmû elõtt elvesztette egyik reménybeli utódját - arculata leginkább azokra a csõrös velencei maszkokra hasonlítson, amelyekbe lépten-nyomon belebotlunk karnevál idején. S nem kell csalódnunk, sikerül is neki maradéktalanul. Mondhatnánk, hogy már ezért megérte, de szépítenénk a valóságot.
Nos, A belsõ kör egy igyekvõn fotografált, érzelgõs marhaság, kellemes környezetben, csupa lestrapált sztoripanelbõl összeróva, eszkábálva.
A Mokép bemutatója
***
