Zene

Megint szándékosan rosszul adott vissza a csapos a kocsmában, aztán megpróbálta ránk húzni azt is, hogy hamis ötezressel fizettünk; a tapló pénztáros a közértben nemhogy nem köszön, de még belénk is köt. A mindennapi töprengés azon, hogy ki keseríti meg jobban a városban közlekedők életét: az idegbeteg autósok, a szabálytalan bringások, a legjobb esetben is közönyös gyalogosok, akik szemrebbenés nélkül lépik át a földre kerülteket, vagy őket mind simán kenterbe verik a BKV-ellenőrök.

Persze mindennek van határa, de a moziban legtöbbször az USA-nak és Mexikónak. Most is Tijuanában járunk, a B mozik hőseinek hazájában. Mondhatom, kellemes a társaság, a kábítószerkartell omnipotens, ám megviseltnek látszó főnöke (ah, a drogbáró) Andy Garcia, a ki mással, mint önnön démonaival hadakozó gringó bérgyilkos (ah 2.) Ray Liotta és a sunyi pap, Armand Assante. 'k és a túlzásba vitt fizikai erőszakra mindig könnyen kapható Danny Trejo osztja itt a lapokat. Közelebb gurítva a valósághoz a szót: teszik a dolgukat - járják elődeik kitaposott, jelzőtáblákkal precízen kitűzött útját. Korunk igényeihez, hovatovább sorskérdéseihez (sefteljünk-e arab terroristákkal?) igazított hangulatjelentést kapunk a környék (úgy játékfilmes, mint tv-híradós) húzóágazatából, a kábítószerpiacról - ugyancsak illedelmesen: idézetekkel finoman meghintve.

Az volt ám szép világ, amikor Miskolcon még a munkavédelmi filmek fesztiválját rendezték... Belegondolni is hátborzongató, mi lenne akkor, ha felújítanák ezt a szép régi hagyományt, hiszen napjaink munka világába kalauzoló mozgóképei immár két - homlokegyenest szemben álló - iskolába sorolhatók. Az első a hiányszakmák népszerűsítésére (és veszélyes voltának hű bemutatására) tesz folyvást kísérleteket, szebben fogalmazva a tűzoltók (rendőrök, biztonsági őrök stb.) minden vásznak és ekránok meghódítása után már a pornópiacra is betörtek (értelemszerűen egy kisbaltával).

Visszatérő program Zsámbékon a Vidnyánszky Attila rendezte A három nővér a beregszásziak előadásában. Itt mutatták be 2003-ban, időről időre újra felbukkant a zsámbéki nyári programban, most pedig a nagy hangárban játszották az eredetileg szabadtéri produkciót, a róla készült fölvétellel együtt. Jó nagy a rendetlenség a hosszúkás játéktérben: pókhálószerű kötelek húzódnak széltében-hosszában, deszkadobogók itt meg ott, vödrök és farönkök szanaszét. A felfordulás indokolt: a dráma harmadik felvonásával, a tűzvésszel kezdődik az előadás. Miért is ne?

A 2010-es pécsi kulturális év egyik valószínűsíthető értelme az a kiállítás lesz, amely a Bauhausban működő magyar művészek tevékenységét mutatja be. Nem feltétlenül hangsúlyozza az irodalom (kivéve talán az utóbbi egy-két évben megjelent, erre a tényre alapozott monográfiasorozatot), de Weimarban fokozatosan bővülő kis pécsi kolónia működött, amely csak az iskola 1933-as bezárása után hullott szét végérvényesen.

Mutogatni nem szép dolog, fityiszt aztán végképp nem, de néha annyira jólesik. A kéztartás pontos kivitelezése és a megfelelő orr alá dugása felett érzett öröm járhatta át a két Jensent, Tomas Villumot és Anders Thomast is, amikor bő három évvel ezelőtt elkészítették Kiságyúk című filmjüket.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület időről időre történelmi sétákat szervez - most például (nem először) a Kerepesi temető hátsó sarkából elkülönített sírkert volt a célpont. A temető lényegében már az előző századfordulóra megtelt, de csak az 1950-es években zárták be.

Rejtélyes történeti figuráról, a Zsigmond király hű emberének számító stiborici Stibor vajdáról és a Zsigmond-korról szól a kiváló szlovák történészhölgy hazájában számos díjjal kitüntetett monográfiája. A lengyel származású Stibor nem születés, de személyes választás és a jószerencse folytán lett a magyar főnemesség tagjává, amit a xenofób, de főképpen sikereire irigy magyar kortársak és a hazafias/kurucos történetírói hagyomány nem is bocsátott meg neki.

A Kordák királyságáról írásban is megemlékező Michaeltől (a díszlettervező Vince fiától) tudjuk, hogy Sir Sándor, a birodalomalapító nagybácsi kellemetlenül érezte magát a hitleri V-rakétáknak kitett Londonban: bár szivarban nem szenvedett hiányt (nedvességőrző dobozban kapta a Fifth Avenue-ról), de a náthától, a sajátjától és a kollégáiétól rendesen szenvedett. Tán a Tökéletes idegenek forgatását megzavaró becsapódásokat is jobban viselte, mint a nazális támadást - miközben a német bombák boldogan potyogtak Londonra, a vacsoravendégeit megleckéztető Alexben "volt annyi rosszmájúság, hogy példás bátorsággal viselkedjék, folytassa a társalgást, és szelíden kínálgassa borral a vendégeit".

A minap egy aprófalvas térségben újabb várost avattak, idén a huszonkettediket; az ünneplésen büszkén emlegették, hogy a háromszáznál is több városban immár a magyar lakosság 68 százaléka él. Polgárosodunk, alighanem.

A művész geoprimitív-pissoir stílusú kozmopolita-internacionalista képződményeknek nevezi alkotásait, és már ebből sejthettük, hogy e nap inkább régi vágású happening lesz, mint piros betűs társasági esemény. A rendezéssel nem sokat bajlódtak. Miután kiderült, hogy a műveket nem tudják a meghirdetett időpontra, de még egy órával később sem "rendesen" elhelyezni, a kiállítandó tárgyak egy része a falnak támasztva vagy az asztalra borítva fogadta a látogatót.

A cím egyből a lényegre tapint: maga a punci van itt a nevén nevezve. Hősünk (Dani) ráadásul sajtundorban szenved: elég is neki apja egy megjegyzése a "lenti sajtszagról", hogy az aznapi randit hazavágja.