A 2010-es pécsi kulturális év egyik valószínűsíthető értelme az a kiállítás lesz, amely a Bauhausban működő magyar művészek tevékenységét mutatja be. Nem feltétlenül hangsúlyozza az irodalom (kivéve talán az utóbbi egy-két évben megjelent, erre a tényre alapozott monográfiasorozatot), de Weimarban fokozatosan bővülő kis pécsi kolónia működött, amely csak az iskola 1933-as bezárása után hullott szét végérvényesen.
A szentendrei Erdész Galéria voltaképp ezt a majdani kiállítást készíti elő akkor, amikor leginkább a Bauhaus magyar származású mestereinek és tanoncainak műveiből válogat. Gropius iskolája ugyanis elsősorban befogadó- és menekülőhely volt a Tanácsköztársaság bukása után először többnyire Bécsbe emigráló művészeknek, világnézeti, művészi és egzisztenciális szempontból egyaránt. Olyan rövid, de nyugodt időszakot biztosított a baloldal művészeinek, Moholy-Nagytól Molnár Farkason keresztül Bortnyik Sándorig, amely a legtöbb művész esetében soha többé nem tért vissza, mint ahogyan ők maguk is kényszerűségből a végleges emigrációt vagy visszatérőként a magyarországi viszonyok elviselését választhatták. De Weimarban olyan munkakörülmények várták őket, amilyeneket sehol máshol nem kaphattak meg, mert sehol máshol nem lehettek szabadok. Weininger Andor így foglalja öszsze a Bauhaus lényegét: "Amikor valaki elment egy Werkstattba, és már ott dolgozott, attól kezdve azt csinált, és úgy dolgozott, amit és ahogy akart. Nem voltak kötöttségei. A mesterek viszonya is meglehetősen kötetlen volt az egészhez. Ebből a rendszerből alakult ki a Bauhaus atmoszférája, az egésznek a kreativitása, az alkotóképessége. Ez volt a csoda ebben az intézményben."
Amennyire tudom, Pap Gyula volt az első magyar, akit felvettek a Bauhaus iskolájába (felvételi nem volt). A második évtől, 1920-ban kezdett a fémműhelyben tanulni, és ott kísérletezte ki a vékony talpú és vékony szárú fém-üveg állólámpáját, amely olyan jól mutat a galériában Breuer Marcell székének közelében. (És itt kell unalmasnak mondanom az állandó párhuzamot azzal a lakberendezési áruházzal.)
A következő évben Forbát Alfréd hívására a szintén pécsi Molnár Farkas művészbarátaival, Stefán Henrikkel és Weininger Andorral beiratkozott a Bauhausba. Molnár Farkas (aki viszont Bortnyikot hívta meg) 1921 áprilisában Olaszországban járt, Stefánnal és Johan Hugóval. Együtt készítették el a Bauhaus műhelyében az ötvenpéldányos, kubisztikus litográfiákat tartalmazó Itália mappát, melynek egyik fennmaradt darabját látni lehet a kiállítótérben.
A főiskola és a művészek egyéni életútja szempontjából azonban 1922-1923 lehetett fontos év, ami a rendezésből példásan ki is derül. Állami intézmény lévén, a Bauhaus fennmaradása közvetlen függvénye volt a belpolitikai viszonyok alakulásának, és 1922-ben világosan Gropius tudomására hozták, hogy csak akkor kaphat támogatást, ha szervezett formában prezentálja a műhelyben folyó munkát. Magyarán kiállítást rendez, amelyből kiderül, mi is folyik a falak között (sok volt a kommunista, a színielőadás és a rövid szoknya). Az 1923-as első kiállításhoz - végső soron komplex építészeti-belsőépítészeti műhöz - kapcsolódó almanach egyik ritka példánya valaha Molnár Farkasé volt, majd Erdész László tulajdonába került, és biztosan be fogják mutatni Pécsett is.
A másik, ugyanebből az évből származó műcsoport Moholy-Nagy László Kestner mappája, amelyből az 1933-as náci égetés után öt példány maradt összesen. El Liszickij Proun mappájának megjelenése után a hannoveri Kestner Társaság öt művésztől adott ki hasonló nyomtatványt, köztük volt Moholy-Nagyé is. A hat konstruktivista lap sikerének (és a Périvel közös berlini kiállításnak) köszönhette az alig 28 éves művész, hogy tanári állást kínáltak föl neki a Bauhausban, miután Johannes Itten helye megüresedett. A fényképezés neki és Lucia Moholy-Nagynak köszönhetően vált mindennapos gyakorlattá a mesterek és tanítványok körében, amit a kis fotóválogatás a Kestner mappa előzményeként szépen föl is vezet. A fotónagyításokat nemrég a Vintage Galériában lehetett látni; itt most az orosz eredetű konstruktivista tanulmányok kronológiai elődjeként és a kísérleti fotográfia figuratív vonulataként jelennek meg.
Akik még részt vettek az európai avantgárd legfontosabb műhelyének munkájában, és a Bauhaus történetének szokásos narratívájában a főszerepet játsszák, mint az alapító Walter Gropius, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Josef Albers, Ludwig Mies van der Rohe, a szentendrei galéria által választott kontextusban a kerettörténetet biztosítják. A Bauhaus terjedelmes irodalmában, amely a jelenleg látogatható berlini kiállítás katalógusával tovább bővül, ez az aspektus, a magyar művészek weimari szerepe jóformán Moholy-Nagyra és Molnár Farkasra korlátozódik. Ami nem ok arra, hogy ne akarjunk kárpótlást érte.
Erdész Galéria, Szentendre, megtekinthető szeptember 30-ig, hétfő kivételével mindennap 10-18 óráig.
