Visszatérő program Zsámbékon a Vidnyánszky Attila rendezte A három nővér a beregszásziak előadásában. Itt mutatták be 2003-ban, időről időre újra felbukkant a zsámbéki nyári programban, most pedig a nagy hangárban játszották az eredetileg szabadtéri produkciót, a róla készült fölvétellel együtt.
Jó nagy a rendetlenség a hosszúkás játéktérben: pókhálószerű kötelek húzódnak széltében-hosszában, deszkadobogók itt meg ott, vödrök és farönkök szanaszét. A felfordulás indokolt: a dráma harmadik felvonásával, a tűzvésszel kezdődik az előadás. Miért is ne?
Szerintem nem ült egyetlen olyan ember sem a zsámbéki hangár nézőterén, aki nem ismerte a darabot (nem őrültem meg: tudom, hogy A három nővért többen nem ismerik, mint ahányan igen, csak azok nem járnak Zsámbékra színházba), vagyis Vidnyánszky nyugodtan indíthatta az előadást a darab kellős közepéről, erősen és hangosan, nagy "tuttival", az egyetlen térből több teret csinálva: szimultán zajlanak a jelenetek, aki épp nem beszél, az is játszik. Emitt Andrej vonul át a terepen, a vállán kisszék, a kezében kis hegedű (máris tudjuk, ki és mi ő), amott Olga vezényel katonakabátban, Natasa vonul be, lezajlik a "nagy szóváltás" a dadáról és a házban betöltött pozíciókról. A figurák domináns vonása gyorsan megmutatkozik, jellemző kellékek, jellemző gesztusok segítik az értelmezést, "vékonyabbak" lettek, de erősebbek, dőlnek át a nem létező rivaldán - Vidnyánszky nem árnyalatokban, hanem lendületben és élénk színekben utazik.
És lehet így is. Ez a tabló nem csöndes és részletező, hanem akciódús és zajos; a rendszerint csúcspontnak tartott harmadik felvonásban mindenki pőre önmagát mutatja - Csehovnál hosszú az út idáig, itt ezzel kezdik, felhangosítva, eltúlozva. Kuligin például diót tör a tűzvész okozta felfordulás kellős közepén, Tuzenbach szónoklata alatt a tér egy másik pontján Versinyin és Mása ölelkezik hevesen. Közben a fal egy kis darabkáján pereg az egykori előadás felvétele, egy elegáns férfi és egy elegáns nő (fekete kabátjukon csipketerítő-darabkák fűszerezik az eleganciájukat) sétál-mászkál a vetítő körül és a játszók között, nemigen vesznek tudomást egymásról - ők alighanem a teatralitás jegyében kerültek ide, de nem zavaróak. Hatás van, rengeteg és intenzív: a zene maga is szinte beszél, expresszív a mozgás, a térhasználat.
A harmadik felvonás után az első jön - mégsem flash-backről van szó, hiszen az emlékezés gesztusát nem erősíti semmi, egyszerűen a korábbi események peregnek le, nem mint a tűzvész fortélyának csöndes előzményei, hanem mert írva vannak. Vidnyánszkynál sok nézni- és hallgatnivaló akad, lehet idegesen kapkodni a fejünket, aggódva, hogy mégis-mégis lemaradunk valami fontosról, de ki lehet választani a tér egy kis darabkáját is, és nézni, ami ott zajlik, vagy következetesen figyelni egy szereplőt (én Natasát ajánlanám, leginkább azért, mert Szűcs Nelli alakítása erősebb, mint a nővéreket játszó színészeké, és ilyenformán nem le-, hanem eljátssza az ő sorsukat is).
Ebbe a hangos-intenzív Csehovba sok ötlet fér bele; jó például, hogy a "boldog vagyok" megsokszorozódik, járványosan végigvonul az egész csapaton, és erre csap le Mása "torkig vagyok"-ja. Jó, ahogy a névnapi asztal "átsétál" a játéktéren, a szereplők viszik a nagy abroszt, rajta a tányérok. Jó, ahogy a kötelek pókhálójából kiválik a hinta, és mindhárom nővér elfér rajta. A búgócsiga-jelenet is többszörös: többen nyomkodják a kis gyerekjátékot; a búgás alatti csönd sem baljós, inkább türelmetlen és ideges.
Olykor magnóról szól a szereplők hangja - nem zavaró, de nincs kristálytiszta logikája (vagy ha van, hát nem beszél magáért). A szimultán játékok időnként egy történésre fókuszálnak, például átvonszolnak több tucat összekötözött teáscsészét a színen - ez is erős kép, ennek a hatásával is elvagyunk egy darabig.
Van ugyan némi "moszkvázás", de ez az előadás leginkább arról szól, hogy a nővérek otthonában Natasa veszi át az uralmat: a könyvek helyett a művirág, a kifinomult rezignáltság helyett az átlátszó akarnokság. Semmi kétség: ebben a halmozódó-fokozódó rendetlenségben rend készülődik. Andrej kezébe szinte belenő a joghurtos üveg; Irina látványosan borul a depresszióba, Mása ugyancsak látványosan öleli Versinyint, ahol éri - és közben mintha senki nem látna semmit, csupa önáltató Kuligin jön-megy a színpadon.
Szoljonij súlyos alak, persze Trill Zsolt szenvedélyes játéka is nagyot lódít a figurán - és az a bizonyos erős jelenet Szoljonij és Irina közt, a második felvonás végén itt tényleg erős, meg is billenti a darabot a fölvetődő kérdés: mit akar itt a szegény Tuzenbach?
Aztán jó a párbaj is, ezt először látom a nyílt színen, eddig mindig be kellett érnem egy távoli lövés hangjával. Most állnak szemben két farönkön, Tuzenbach és Szoljonij, szegezik egymásra a pisztolyt, a többiek nézik, és látják is, a nővérek pillantása ritmusosan csúszkál köztük, aztán mindenki, de tényleg mindenki odaáll közéjük: lehet lőni.
A végén Natasa kiadja a parancsot a szolgálónak: takarítani kell. Vidnyánszky színháza nem hagyja hidegen a nézőt: magunk is állnánk be falat sikálni. Inkább Natasa lennénk, mint Olga.
Zsámbék, szeptember 5.
