Visszhang: lemez

Andy Stott: Never the Right Time

  • - minek -
  • 2021. május 12.

Zene

Nem könnyű osztogatni az „élő klasszikus” címet, de Andy Stott tizenhat évnyi zenéjét meghallgatva neki habozás nélkül megítélhetnénk a titulust.

Minimalista house/technoszerű szerzeményekkel indított, amit az emblematikusan kőkemény basszusokkal és horzsoló ütemekkel jellemezhető korszaka követett. Idővel mind nagyobb szerepet kapott munkáiban az emberi hang: énekesként alkotótársa lett egykori zongoratanára, Alison Skidmore, aki számos albumán is felbukkan.

A mostani Never the Right Time is kettejük közös munkája, bár Stott ismét fordított egyet a kabátján és több, már egyértelműen dalszerű darabot is komponált Skidmore strófáira. És e dalokban csoda történik: mintha a múlt századvég és az utóbbi két évtized jól összeválogatott dreampopszerű tónusait hallanánk ki belőlük. Az egészben ott a csavar, hogy akad itt kis posztpunk, szintipop, teáskanálnyi ambient és persze ott vannak Stott jól kifundált, alaposan kifaragott dub/garage témái is. A sodró Away not Gone-tól kezdve, hol finoman lüktető, hol inkább csak hömpölygő etűdökön át (Never the Right Time, Don’t Know How, The Beginning) haladunk a finálé felé (Hard to Tell), ami már-már a Chromaticsot idézi. Sajátos, hogy Stott instrumentális betétjei ehhez képest néha céltalannak tűnnek, bár a találó című When It Hits valósággal felragyog, amint előbuggyan belőle a Cocteau Twins hagyatéka.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.