Minimalista house/technoszerű szerzeményekkel indított, amit az emblematikusan kőkemény basszusokkal és horzsoló ütemekkel jellemezhető korszaka követett. Idővel mind nagyobb szerepet kapott munkáiban az emberi hang: énekesként alkotótársa lett egykori zongoratanára, Alison Skidmore, aki számos albumán is felbukkan.
A mostani Never the Right Time is kettejük közös munkája, bár Stott ismét fordított egyet a kabátján és több, már egyértelműen dalszerű darabot is komponált Skidmore strófáira. És e dalokban csoda történik: mintha a múlt századvég és az utóbbi két évtized jól összeválogatott dreampopszerű tónusait hallanánk ki belőlük. Az egészben ott a csavar, hogy akad itt kis posztpunk, szintipop, teáskanálnyi ambient és persze ott vannak Stott jól kifundált, alaposan kifaragott dub/garage témái is. A sodró Away not Gone-tól kezdve, hol finoman lüktető, hol inkább csak hömpölygő etűdökön át (Never the Right Time, Don’t Know How, The Beginning) haladunk a finálé felé (Hard to Tell), ami már-már a Chromaticsot idézi. Sajátos, hogy Stott instrumentális betétjei ehhez képest néha céltalannak tűnnek, bár a találó című When It Hits valósággal felragyog, amint előbuggyan belőle a Cocteau Twins hagyatéka.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
