Sokak szerint az Animal Collective a létező legtúlértékeltebb, Pitchfork-kedvenc zenekar, és ebben van valami, még akkor is, ha a baltimore-i állatkollektíva 2009-ben a saját szintjét magasan megugorva előállt egy slágeres, emlékezetes lemezzel, a Merriweather Post Pavilionnal. Azt az albumot triófelállásban készítette el az amúgy négytagú együttes, de a tékozló fiú, Deakin a három évvel későbbi Centipede Hz-re – valamint a Balaton soundos koncertre – már visszatért. Mindazonáltal sem a lemez, sem a fellépés nem volt emlékezetes, s talán ezért most a Painting With-et megint nélküle készítette el Panda Bear, Avey Tare és Geologist (igen, ez a zenekar a hülye nevű tagok gyűjtőhelye).
Ennyi év elteltével pedig már egyértelmű, hogy a Merriweather valóban csak egyszeri fellángolás volt a több mint másfél évtizede tartó karrierben. Az új dalok ismételten nem hagynak mély nyomot – az énektémák egyenesen olyanok, mintha minden egyes szótagot külön vettek volna fel, és aztán egymáshoz ollózták volna őket, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy élőben a vokális részek mennyire rettenetesen gyengék voltak. Nem nagyon érződik az sem, hogy az új lemezt abban a Los Angeles-i stúdióban rögzítette az Animal Collective, ahol öt évtizeddel korábban a nagy példakép, Brian Wilson a Pet Sounds és a Smile című zeneműveket fúrta-farigcsálta. A dalok meglepően rövidek, vendégeskedik egy-egy számban John Cale és Colin Stetson, de velük sem hallunk semmi emlékezeteset, csak többnyire elektronikus zizegést és a már említett, furcsa éneket. A vezető kislemeznek szánt FloriDada kellően idegesítő, és szintén nem túl izgalmas a Bagels In Kiev sem, amivel pedig a politizálás talajára is rámerészkedik a zenekar. Az állítólag barlangrajzok és dinoszauruszuk inspirálta zenemasszából talán két dal lóg ki felfelé, a Burglars és az On Delay, de ez édeskevés azoktól az arcoktól, akik hét éve még a My Girlst tették le az asztalra.
Domino, 2016
