A kötet beharangozója a lehető legtöbbet ígéri: ez az első átfogó antológia a női testről. Nosza, itt volt ennek az ideje, mert a jó öreg szexuális forradalom ide vagy oda, még jócskán vannak lemaradások, tabuk és görcsök a témában, lenne mit kibeszélni, megnevezni. Lenne miről megtanulni beszélni és írni. Tegyük hozzá, nem pusztán a női testnek nem adta meg a (magyar) kultúra azt, ami jár neki, hanem úgy általában a testnek, szexuális és aszexuális értelemben egyaránt. De esetünkben a női test a főszereplő, s ez feltételezi azt a ki nem mondott szerkesztői premisszát, hogy
a női testről való beszéd
még nagyobb hiányosságokkal, még erősebb tabukkal küzd, mint a férfitestről szóló. Ami ebben a kötet végéig érezhető, az nem más, mint a felvilágosodás naiv emancipációs lendülete: a szerkesztői feladat akkor teljesülne, ha a női test - idézem Forgács Zsuzsa Bruriát - "teljes fényben ragyoghat férfiakkal közös emberi színpadunkon".
Bármennyire tiszta és becsülendő ez a szándék, az eredendő téveszme sajnos már ebben a proklamációban egyértelmű. A Szomjas oázisban nem szabadul el és szabadul fel a női testről való beszéd, nem keresi és így nem találja meg testbeszéd és testírás új (szexizmustól, [férfi]dominanciától, etikátlan eltárgyiasítástól etc. mentes), autonóm hangját. Nem is reflektál mindarra, ami a testről és a női testről való beszédet mindeddig ellehetetlenítette, sőt - hadd használjak metaforát - beteggé tette. Az antológia fényez, a szövegek többsége arra törekszik, hogy a mégoly romlékony, uralhatatlan, kezelhetetlen női test is ragyogjon. (És ezáltal ismétli meg a legszokványosabb toposzt, a nő mint ékszer, mint csecsebecse toposzát.) Pedig a kötet koncepciója a lehető legjobb teret biztosította a reflexiónak: a fikciótól az önéletrajzi szövegekig, a jól szerkesztett rövidprózától a lírán át a szertelen blogterekig minden adott a 33 szerzőnek arra, hogy 56 írásban kimondhassa az eddig kimondatlant, és fölülbírálja az eddig mondottakat. Arra, hogy az úgynevezett nőírás hozza el a magyar irodalom újhullámát. Ezt az ígéretet azonban ez a kötet - sajnos - nem teljesíti be.
Ameddig szerzői eljutnak, az a női testet ért sérelmek, frusztrációk (részleges) lajstroma. A "testem sosem volt az enyém" (Rapai Ágnes) élménye. De hogy ennek a testvesztésnek mi az oka és a pontos története, az ebből az antológiából nem bomlik ki. Sőt, az ismétlődő tévedések és elhallgatások azáltal, hogy e szövegek egymás mellé kerültek a kötetben, felerősödnek, ideológiává válnak. A felszabadítás helyett a testtagadás ideológiájává állnak össze. Hiába teszi fel a kérdést a kötet elején Bódis Kriszta: "Mit kell tennem, hogy magamat a testembe visszahívjam?" Egy másik írás érvénytelenít minden hasonló kérdést: "Azt állítani, hogy a női test fizikai értelemben vett test, vagyis dolog, a valóság tökéletes semmibevétele." (Niran Judit) Tolonganak a mondatok, amelyek a (nem ragyogó) testiség elutasításáról szólnak ("A kellemetlen szagot meg lehetett szokni, de azt, hogy a teste ázik szét a lepedők között, azt nem" - Csobánka Zsuzsa.) Végül is a női test ragyogása fényét veszti a naiv karteziánus erőlködésen, amely leválasztja a női testről a női lelket, és természetesen így meg is menti. A túlideologizáltság non plus ultrája Drozdik Orsolya, aki deklaráltan a női test plaszticitását szeretné megalkotni, mégis leírja ezt a mondatot: "A felsőbb énemet [!] lefoglalta a művészetem, de a testem körvonala is hozzátartozik az önképemhez."
Mindezek után nem meglepő, hogy az oly fontosnak ígérkező kötet olyan szemenszedett moralizáló szövegeket bírt el, mint A vágy artikulációja (Kupcsik Lidi), mely a megcsalásra vetemedő nő anatómiáját szemlélteti, s melynek aforisztikus csattanója (ahogy mondom!) így hangzik: "csak társa mellett marad meg testében a lélek". Még az olyan reményteljesen testes, jól szervesülő, megfelelő tónusokkal működő szövegek is, mint a Mása motorra száll (Radics Viktória) is hirtelen halnak el. Amikor kiderül, hogy Mása "kefél", akkor a szövegben felbukkan a "metafizikai haragvás", és onnantól kezdve nincs mese, egyre távolabb kerülünk a fizikától, a testtől, és mindent elborít a legunalmasabb, rég divatjamúlt kispolgári (ha még emlékszünk e kifejezésre) moralizálás. A testről való beszéd a testtől való undor beszédévé válik. Kevés szerzőnek sikerül plasztikus közelbe hoznia a női testet, ha mégis sikeres ez a vállalkozás (például Forgács Zsuzsa Bruriánál), akkor ez a közelség kényelmetlennek, viszolyogtatónak bizonyul: "Bushné bőrlebernyeges arcáról sugárzott a desztillált tökség."
A kötet egyik, részben beváltott ígérete a női testre irányuló újfajta figyelem, amely túllép a közhelyes viszonyokon, helyzeteken, amely a női létezés lényegi, ha úgy tetszik, hétköznapi működését engedi láttatni. Valamiféle mikrorealizmusra lenne szükség, olyan helyzetek szövegbe emelésére, amelyekben érthetővé és követhetővé válik
a női test dramaturgiája
Ezt a fajta mikrorealizmust éri el Tóth Krisztina az élősködőktől szenvedő, viszkető végbelű gyereklányról szóló történetében. Polcz Alaine, aki a test és lélek dichotómiáján túl nem restell kitérni a szőrtelenítés (meta)fizikájára, legyen szó a saját lábáról vagy Mészöly Miklós orrszőrzetéről. Ilyen helyzetbe avat be Orsós Viola, akinek a balerina hősnője mozdulatlansággal tanul táncolni (a táncosnőnek szánt útmutatás-parancs mindent elmond: Helyedre!), és Erdős Virág nődrámája az újszülött csecsemőről, amely nem más, mint egy bepólyázott kutya (vele is jó lesz majd együtt öregedni!). Bizony, a kötetben inkább titoktalanításról és nem titkosításról kellene beszélni, ahogy arról Ladik Katalin szaval ("Nem adom a titkomat és a mellemet a férfiaknak"). A női test misztifikálását már számtalan formában láttuk - és kinek volt az jó? Arra a moralizálástól mentes őszinteségre lenne szükség, amellyel Polcz Alaine bevallja, hogy néha jól jött volna egy futó kaland.
Mindehhez kellett volna valamiféle merész élményszerűség, amellyel sajnos csak ritkán lehet találkozni ebben a kötetben.
"Nem jól van ez így, ahogyan te írsz, dehogy akarlak megbántani, helyén vannak a mondatok, a szavak, töltésük van, lüktetésük, mert szenzibilis vagy, igen, csak téged nem talállak az írásokban" - írja Lovas Ildikó a Csak ez a hóban. Írhatta volna a Szomjas oázisról is.
Jaffa Kiadó, 590 oldal, 3490 Ft
