Zene

Tudom, hogy fölösleges megint elmondani, és unom is, de a félreértés lehetősége maradéktalanul ki nem zárható.

románca, amit akár rettenetes átverések sorozatának is nevezhetünk, 1797 táján kezdődött, amikor Bonaparte megbízta Dabrowski tábornokot a lengyel légiók megszervezésével. Lengyelország ekkor már túl volt a harmadik felosztáson is: Poroszország, Oroszország és Ausztria 1772 és 1793 után 1795-ben végleg megosztozott leggyengébb közös szomszédjuk területén. (A lengyel állam csak 1918-ban nyerte vissza függetlenségét.) A második felosztást megelőzően, 1791-ben hirdette ki az ún. négyéves szejm a rendkívül haladónak mondott, modern államszervezetet posztuláló május 3-i alkotmányt, amit az ellene összeesküdött mágnások, a

Eliades Ochoa: Tributo al Cuarteto Patria

Luis Frank presents: Soneros de Verdad

"Íme ez a pompás aktkép: a maga valóságában ábrázolja Vénuszt. Soha nem láttam oly gyönyörű kebleket, mint ezé a fiatal magyar lányé, aki hozzám hasonló a szerencsétlenségben... tizennégy éves... erre mindenképp számítson, Uracskám..."

Valamelyikünk elég rossz passzban van: vagy a színház, vagy én. Megyek egy hagyományosan jó színházba: dühöngés. Megyek hagyományosan jó színészekhez: unalom. Megyek jó rendezőhöz: harmadik pinceszint. És akkor fogom magam, és elmegyek egy rossz színházba ("lássuk, uramisten..."), ahová amúgy csak igen ritkán, mert tudom: csodák nincsenek. Hát, tényleg nincsenek, de legalább meg volt próbálva.

"A körúti presszó előtt egy tábla van kitéve. Rajta a felirat:

Totó La Momposinát azok szíves figyelmébe ajánlom, akik nem tudják eldönteni, hogy már túladagolták magukat, vagy még mindig kubai dzsankik. Totóban ugyanis ott van egy komoly dózis Kuba, ugyanakkor az az önálló íz is, ami a cumbiát megkülönbözteti a kubai stílusoktól.

Bevallom, nagyot néztem, amikor megláttam az új Badu-lemez borítóját. A fényképről egy tufafejű, fogpiszkálót rágcsáló, betépett tekintetű "bics" bambult vissza, a figura gettó stílusúra véve, a designban rasta-színek, a címben meg "anya fegyvere". Mi történhetett a sokak által "neosoul-királynőnek" kikiáltott hölggyel, aki idáig tökéletes kifinomultságáról tett csak tanúbizonyságot?

Emlékszünk rá: a német, akár a gond, nem jár egyedül. Derrick például mindig Harryval mutatkozott, miként Marx Engelsszel, Thomas A. pedig Dieter B.-vel - utóbbiakért elnézést kérünk, ha már egyszer ők maguk egykoron elmulasztották megtenni. Annál is inkább, mert időközben előkerült két újabb derék német, nevezett Roland Appel és Christian Prommer: mindkettő képzett dobosból lett DJ és producer, együtt pedig ők a Fauna Flash, amelynek neve egykoron gyakorlatilag egyet jelentett a német drum and bass-szel. Ma már ez sem írja le tökéletesen a valóságot, elvégre a Fauna Flash új lemezéből látszik, hogy a fiúk otthon vannak a szubtilis modern tánczenék szinte valamennyi alfajában, ennek megfelelően e (sorban második) nagylemezükön valóban azt hallunk, amit a cím kínál: fúziós zenét 2001-ből. A Fauna Flashtől mi sem áll távolabb, mint az öncélú, destruktív purizmus: miközben darendbézes kollégáik jó része a föld- annyának földannya hangzás és a permanens huszonnégy órás vasverés hívei (ezt támasztják alá a kurrens számcímek is, mint például: Gyilkos golyó, Gyilkos méhek, Emberölés, Parazita, Rejszoló robotok ellenfényben stb.), addig a játékos kedvű friccek inkább a jótékony eklektikát és az érzéki izgalmakat preferálják: bossa és dzsungel, latin és jazz, soul és garázs esik egymásnak, gyürkőznek egy kicsit, azután összefonódva lejtenek tovább a hallójáratokon át egyenesen be a nyúltagy alá. De mit is lehetne mondani egy lemezről, amely gyönyörű mutáns dubbal indul, és szinte már émelyítően optimista-aktivista hip-hop cuccal végződik (az utóbbiban az Aphrodelics nyomja a szöveget), közben meg minden megtörténik a hallgatóval, ami egy politoxikomán éjszakai elhajlás közben elvárható. A két lánglelkű, káposztafejű őrült gyorsasággal váltogatja a stílusokat, s ennek megfelelően nehezen lehet megunni ezt a bő órás hanganyagot - ráadásul elképzelhetjük, hányféle DJ-szettbe tudnának illeszkedni az egyes fődarabok, s kívánságunk már teljesült is. Azt a kiadói infó is büszkén említi, hogy a Fusionből lemezlovasi munkásságuk során egyformán merített Peshay és Tom Middleton (Global Communication/Jedi Knights), az alkotótárs Rainer Trüby és Gilles Peterson (Talkin Loud kiadó), Kruder und Dorfmeister vagy a Kyoto Jazz Massive. A költőt idézve: a német név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, csak Rudi Völler frizuráját felejthetnénk valahogy.

Johnny Dowd életművén a kezdettől rajta vagyunk. Tudják, az a pasas, aki húsz évig senkinek nem merte megmutatni a dalait. Előbb a fiókban gyűltek, aztán a házi négysávoson eszkábált belőlük egy kazettát, amire lecsapott a szomszéd kiadó. Johnny ötvenéves volt, amikor így hirtelen megindult a szekér; túlesett a seregen, egyéb rossz szokásokon, házasságon, váláson, a blueson és a rock ´n´ rollon, jobbára egy bútorszállító vállalkozásból élt. Azon az első lemezen (Wrong Side of Memphis) leszámolt az apjával, az istennel és a szerelemmel, majd azt mondta, csak azért ír annyit a halálról, mert olyan jó még élni, és a világért se tartsuk pszichopatának, hiszen mit sem akar jobban, mint hogy a vadság és az abnormalitás elkerülje az életét.

avagy éppen rossz; esetleg repedezett tükörben megsokszorozott alakmások. És Kalldewey, a hajléktalan külsejű próféta, aki obszcén rigmusokban hirdeti próféciáit. ´k bolyonganak a Kamra játékterében

Az Európa 1966-ban adta ki a kétkötetes Nem félünk a farkastól című válogatást, alcíme szerint: Modern amerikai drámák; és mintha csak

Hiszen Sawhney szerint legfeljebb úgy osztályozható a zene, hogy dzsessz vagy rhythm and blues, vagy drum and bass, ám ebben az értelemben nem használható az "ázsiai". Lehet a dzsessznek vagy a drum and bassnek ázsiai nézete, de attól még nem egyszerűsíthető le az "ázsiai underground" címkére. Ráadásul a legtöbbet emlegetett zenekarok már évekkel ezelőtt a mainstream kultúra részévé váltak, és azelőtt sem arról álmodtak, hogy marginálisak legyenek.