A darab műfaji meghatározása komoly nehézségeket okoz. Leginkább amolyan melodrámafélének szokták titulálni, és ez annyiban logikus, hogy az elhangzó szöveget zene kíséri. De hát Stravinsky muzsikája minden, csak nem aláfestő jellegű, noha a vállalkozás természetének megfelelően olykor illusztratív szerepet is vállal. Wilheim András a CD-hez írt remek kísérőszövegében felteszi a kérdést: a cselekményt a szöveg vagy a zene viszi előbbre? Hogy rögtön a következő mondatban rávilágítson, mennyire vitatható e problémafelvetés: "Nyilvánvalóan helytelen így megfogalmazni a kérdést, hiszen a teljes mű előadása során zene és szöveg egymást erősíti, egymást értelmezi."
A szerzők szándéka szerint
mindenképpen színpadi műről van szó,
ahol maga a zenekar is része a színházi látványnak. A színpad leírása e tekintetben is félreérthetetlen: "Emelvényen álló kis színpad. Mindkét oldalon egy-egy zsámoly vagy hordó. Egyiken ül a Narrátor, előtte kis asztal, azon egy üveg fehér bor és pohár. A zenekar a színpad szemközti oldalán foglal helyet." Ekkor három színházi síkról beszélhetünk voltaképpen: az első a Narrátoré (a CD-n Mesélőnek nevezi Lackfi János, a szöveg ötletes fordítója), aki elbeszéli a történetet, és olykor - kissé pirandellói módon - bele is avatkozik a cselekménybe. A második sík maga a hagyományos színházi cselekmény és dialógusok szintje, a harmadik a különféle némajátékok együttese - utóbbi a lemezen természetesen nem jeleníthető meg, ezért az előadók, mindenekelőtt a rendező Ascher Tamás és a karmester Wilheim András úgy döntöttek, hogy megszólaltatják az eredetileg néma Királylányt, ami fölöttébb vitatható. Ezekhez kapcsolódik a színpadi zenekar és karmester, akik gesztikulálásukkal, a hangszert kezelő mozdulataikkal nyilvánvalóan szerves részét alkotják a teatralitásnak. Különös,
zsugorított epikus színház
keletkezik így, majdnem tíz évvel megelőzve e fogalom megalkotóját, Bertolt Brechtet, aki pályájára visszatekintve büszkén jegyzi meg: "A Koldusopera bemutatója 1928-ban az epikus színház legsikeresebb demonstrációja volt. Ez volt a színpadi zene első felhasználása az újabb szempontok alapján." Kis túlzással azt mondhatnám, Brecht téved, Stravinsky és Ramuz, hacsak egy alkalmi darab erejéig, jócskán elébe vágtak. (Teljesen véletlen, hogy Ascher és Wilheim legközelebbi közös bemutatója éppen a Koldusopera lesz?)
És félreérthetetlenül brechti az e cikkben most feltételesen
modern moralitásjátéknak
nevezett darab szerzői intenciója is, az éles társadalombírálat. Joseph, a katona mindenki balekja; az ördög könnyedén becsapja, a tőle kapott, milliókat hozó könyv csak csömört és kiábrádulást jövedelmez számára, és a dramolett végén még a korábban elnyert királylány is elhagyja. Modern e moralitás, mert hiszen az ördögnek nincs ellenlábasa, Isten régen halott. Győz az Ördög, és felzendülhet az utolsó zeneszám: Az ördög diadalmenete. Szomorú történetet zár tehát az üstdob kopár szólója. "A mi katonánk - nyilatkozta később a zeneszerző Robert Craftnak - 1918-ban egyértelműen az akkori világkonfliktus áldozata volt, annak ellenére, hogy az előadás más szempontból semleges maradt. A katona története az egyetlen színpadi művem, amelynek korabeli vonatkozásai vannak."
Igaz ez a zenére is. A partitúra sűrűn használja és teszi mindegyre idézőjelbe a kor zenei köznyelvét; mindenekelőtt a jazz jelenléte hangsúlyos. A zene majdnem teljes egészében paródia és persziflázs; minden önmaga és önmaga fonákja egyben. Van itt protestáns német korál (elképzelhetőnek tartom, hogy Alban Berg némiképp Stravinsky hatása alatt dolgozta fel az 1935-ös Hegedűversenye végén felcsendülő Es ist genug korált), ragtime, keringő és tangó, valamint különféle indulók; minden pillanat egyszerre csúfondáros és groteszkül emelkedett; a partitúra mintegy a cirkusz világának apoteózisa. (Jellemző, hogy Fellini zeneszerzője, Nino Rota innen "lopta" szinte egész életművét.) Hajmeresztő, hogy a picinyke zenekar palettáján Stravinsky miféle színek és ritmusok kikeverésére képes. És mindezt olyan elbűvölő természetességgel és eleganciával csinálja, hogy zsenialitása hallatán elakad az ember lélegzete. Wilheim Andrásék (Rozmán Lajos - klarinét; Benkócs Tamás - fagott; Velenczei Tamás - trombita; Kácsik Jenő és Kócziás Ferenc - harsona; Rácz Zoltán - ütőhangszerek; Juniki Spartakus - hegedű; Buza Vilmos - bőgő) megbízhatóan, fegyelmezetten muzsikálnak (talán a Pastorale tétel csodálatos költészetének közvetítése sikerült a legihletettebben), de úgy vélem, előadásuk ritmikailag nem eléggé plasztikus, a zenekari színek olykor fakóbbra sikerültek a kelleténél. A színészek (Mesélő: Kulka János; Ördög: Helyey László; Katona: Szarvas József; Királylány: Schell Judit) közül Helyey a legszínesebb, a legelevenebb; Kulka olykor nem artikulál tökéletesen, néhány félmondatát alig érteni. Szarvas József remek, amikor a jólelkű balgát adja; ám a katona becsapottságának drámájával kissé adós marad.
Láttuk, mennyire reménytelen vállalkozás a darab műfaji besorolása. Az új, egészében szépen sikerült CD (amely a mű első teljes, magyar nyelvű felvétele) azonban javaslatot tesz egy bizonyosfajta befogadásra; e sorok szerzője most leginkább valami furcsa rádiójátékként, egyfajta színpad nélküli színházként hallgatta és élte át Stravinsky remekét. (BMC CD 041)
Csont András
